2015. december 24., csütörtök

Epilógus

Hello, Sültkrumplik! 
Omgs, de rég írtam már le ezt... De még mindig nem utoljára!
Nos, ez az idő is eljött... Ha olvasod most e sorokat, akkor éppen az epilógus előtti rizsán futtatod át szemedet. Eljött a legutolsó rész az Úristen, férjnél vagyok!-ból! Csak nekem hihetetlen? Tudom, hirtelen ért véget, és - szerintem - kicsit furcsa is lett, de remélem, ettől függetlenül azért még tetszeni fog. :') Még számíthattok tőlem egy köszönetnyilvánításra, és talán még egy kis extrára is, de ez még a jövő - péntek, szombat - zenéje. (: Egyetlen dologra szeretnélek még kérni Titeket, mégpedig arra, hogy aki elolvasta ezt a kis szösszenetet, az hagyjon maga után nyomot, mert most tényleg nagyon szeretném tudni, mit gondoltok így, a történet befejeztével. Remélem, csupa jót, de persze nem bízom el magam, a véleményalkotás szubjektív. De ha nem tetszik, azt is véssétek a rész alá, kérlek! 
Jó olvasást a részhez, és szeretlek Titeket! <3 
Ps.: Tudom, nem egy szokásos epilógus - gondolom -, de azért tényleg remélem, hogy nem fogtok ferde szemekkel nézni rám. :D
RS xx


- Belle, Mackenzie gyertek le kérlek! - kiabálok fel az emeletre, miközben megkapaszkodom a korlátban, s tétován fellépek az első lépcsőfokra. Körülöttem mindenhol dobozok hevernek, mivel még csak két napja költöztünk be az új házba, amit Svédországban, Eric szülőhazájában vásároltunk a nyugodtabb élet reményében, úgyhogy mikor visszaindulok a konyhába, hogy kivegyem a mikróból a popcornt, és valamivel haladjak is, mivel a napnak közel sincs vége, meg kell küzdenem azért, hogy egy ösvényt vájjak magamnak. A két kislány édesen kacagva suhan el mellettem. Fogócskáznak, és rózsaszín ruhácskájuk meg-meg libben, ahogy befordulnak az ebédlőbe. Nem csak az anyai elfogultság mondatja velem, de Belle és Mac tényleg gyönyörű kislányok, és már most, majdnem öt évesen is csapják nekik a szelet rendesen, melytől az apjuk rendszeresen migrénes fejfájást, és néha dührohamot is kap. S míg ezeken én nevetek, és tudatosítom a lányaimban, örüljenek Eric reakciójának, addig párom még rám is megharagszik, és csak egyféleképpen lehet kiengesztelni. Azzal a mindent felülmúló, pár perces élvezettel, melyet mindketten imádunk; sütivel. Másra gondoltatok, ugye? Kis perverzek. Ejnye! - Lassabban, lányok! - szólok rájuk finoman, nehogy elessenek egy dobozban. Féltem őket, hiszen még csak négy évesek, de ez egy normális szülői reakció, nincs igazam? Melyik anya mondaná azt a gyerekeinek, ess hasra nyugodtan, úgysem érdekel?!
Mosolyogva dőlök a pultnak és figyelem lányaim, Lucy és Drew gyerkőcei és öcsém, Zane játékát, utóbbi még csak most kapcsolódott bele a kergetőzésbe. Hangosan nevetnek, kacagnak, ugrálnak és felnőtteket megszégyenítő energiával rendelkeznek, melyet irigylek tőlük. Tényleg kifáradhatatlanok... Reggel óta pattognak, arcukról levakarhatatlan a vigyor, és ez engem is folyton megmosolyogtat. Ráadásul az sem kizárható indok boldogságom okául, hogy mindenki körülöttünk van, aki számít, és ez hatalmas örömöt ad nekem. Hiszen itt vannak anyuék, a bátyáim, Tone és kislánya Bethany, Emery is jelen van a barátjával, Lucy-ék a gyerekeikkel és Eric édesanyja is tiszteletét teszi nálunk. Nagy a családunk, de ekkora létszámhoz hatalmas szeretet és tér is dukál.
- Layc - ugrik elém egyszeriben Lucy barátnőm, és ideges tekintettel méreget. - Drew és Eric eltűntek... Nem tudod, merre lehetnek?
- Garázsban nézted már őket? Eric rettentően büszke a Hondájára, szerintem épp nagyban büszkélkedik - nevetek fel vállat vonva, mire Lucy semmit sem mondva elrohan. Vállat vonok, és a hűtőhöz lépkedek. A nemrég elkészült sütit a pultra rakom, leszedem róla az alufóliát és mosolyogva megcsóválom fejemet, mikor észreveszem: hiányzik egy sor felszeletelt édesség. Az én kis édesszájú családom... Tojnak az intelmeimre, és apjuk vezetésével mindig beleesznek a finomságokba, miközben én vacsorára, vagy ebédre hivatkozva nemet mondok.
Lucy valahogy újra elém keveredik egy idő után, és elcsodálkozom rajta, másik ruhában látom. Egy vörös csoda van rajta, mely még a hatalmas pocakjával is csodálatosan áll rajta. Rövid haját eltűzte, és arca idegességről árulkodik, ahogy fel, s alá rohangál. Már éppen rászólnék, a nyolcadik hónapban talán nem kellene ennyire szervezkedni, de férje a következő pillanatban elkapja hátulról a derekát, és nyakába csókol.
- Nyugi, Kincsem. Liamnek nem eshet túl jól, ha ennyire pörögsz, nem?
Lucy bólint, én pedig mosolyogva nézem őket. Elképesztően aranyosak, és csak remélem, hogy az én kapcsolatom is ennyire harmonikus a férjemmel, mint az övék.
- Laycie, szólnál a pasidnak, hogy hagyja abba a verdája törölgetését, és csatlakozzon hozzánk? - fordul felém Drew egy hosszas csókcsatát követően, ami közben én szemeimet eltakarva a pultra dőltem. Majdnem harminc éves vagyok, de még mindig ugyan olyan a baráti társaságban kialakult légkör, mint a húszas éveim elején... olyan bohókás, gond nélküli... boldog.
Felhorkantok.
- Ja, aha, persze! Dolgoztasd csak meg a kismamát, hát hogyne! Nehogy még neked kelljen felemelni a csinos kis fenekedet... - nevetek fel cinikusan.
- Csak az ötödik hónapban vagy, szívi - legyint le egyszerűen, szemeim kipattannak.
- És akkor már nem is vagyok terhes!? Lucy, javíts ki, ha tévedek, de ha jól emlékszem, téged az öt gyereketek egyikénél sem engedett felesleges köröket róni... - ciccegek, miközben felnyomom magam a székről, és tenyeremet hasamra simítva csoszogok át a garázsba, ahol Eric tényleg a kocsiját törölgeti, csillogó szemekkel illeti a "csodajárgányt". Felnevetek. - Remélem a gyerekeidet is ilyen átható pillantással bámulod. Lehet, hogy ők is érnek annyit, mint a Honda, nem?
Felém kapja pillantását, és csillogó szemekkel nézi pocakomat.
- Csak téged nézlek ilyen átható pillantással, babe - kacsint rám játékosan, mire megforgatom szemeimet, és kifordulok az ajtón. Mosolyomat nem bírom elrejteni, de nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy ezt lássa is. Még hallom Eric méltatlankodását, amiért nem adtam búcsúcsókot, de ne foglalkozom vele, mert ezt este is lerendezhetjük, és olyan vicces, amikor durcázik!
Az eltelt évek alatt meg kell hagyni, teljesen kiismertük egymást. Pontosan tudom, hogy egy sóhaja mit jelent, és azt is, hogy amikor a nyakamra ad puszit, mit szeretne, illetve ha a számra kapom a csókot, akkor mit. Tudom, hogy az eltelt idő alatt kialakított valamiféle haveri viszont Nolannel, de azt is, hogy ki tudja, miért, de ezt máig titkolja. Talán azt hiszi, nem szabadna neki? Erre még nem jöttem rá, de igyekszem nem is foglalkozni a témával, mert egy idő után belefájdul a fejem. Mindenesetre én azóta nem beszéltem Skylerrel, sokkalta jobb barátaim vannak nála, és be kell vallani, piszkosul örültem annak is, amikor Evan elmondta, szakított a lánnyal. Tudom. Gonosz vagyok.
Igazából az emlékezetem tökéletes, akárcsak az életem, egy csepp túlzással. De tényleg!
Még mindig tisztán emlékszem arra, amikor Eric megkérte a kezemet. Az érzésre, amit akkor éreztem, a légkör, mely körülvett... És arra is, hogy miután megtette ezt a lépést, megfogantak a lányok. Aznap este nagyon aktívak voltunk, emlékszem. Viszont ez meg sem közelítette a nászéjszakánkat, melyet Stamfordon töltöttünk, és a szó szoros értelmében tökéletes volt.


*Visszaemlékezés*

A lánykérés

- Eric? - kiáltottam, mikor már tényleg megijedtem, merre is lehet. Az egész házat végigjártam, de egyszerűen semerre sem leltem rá, pedig még az ágy alá is benéztem! Egy hülye bújócska alkalmával ugyanis ott találtam rá, alva, röpke két óra keresgélés után. És én fogtam magam, és befeküdtem mellé! Egyikünk sem normális...
Mikor a konyhába értem, találtam egy kis, összehajtott levelet a pulton. Széthajtogattam, s végig futtattam tekintetem a sorokon, melyeket minden bizonnyal szerelmem írt: felismertem egyedi, miniszterelnöki macskakaparását.
"Szívem! Emlékszel, hol jöttünk össze? Megvan, merre is történt az az ominózus eset, és a szennyeskosaras csók? Nos, ha igen, gyere oda, és megtudod, mit is szeretnék. :) xx"
Először szemöldökömet összevonva néztem magam elé, hiszen nem akkor történt, ezt be kellett vallani, már vagy két éve... De utána beugrott. És egy hitetlen mosollyal kaptam magamra a dzsekimet és a cipőmet, hogy aztán a kocsimba beülve a mosoda felé induljak.
- Layc - mosolygott rám féloldalasan, mikor odaértem, és az üvegajtó előtt leltem rá. Hatalmas szemekkel, értetlenül figyeltem, ahogy egyre közelebb ért hozzám. - Hogy vagy?
Felnevettem a helyzet abszurditásán.
- Tök jól, köszönöm - vontam vállat. - Na és te?
- Úgyszint - biccentett. - Tudod, lenne egy aprócska dolog, amit mindenképp meg kellene tárgyalnunk.
- Mégis csináltassam meg a melleimet? - találgattam viccesre véve a figurát, Eric tekintete egyből említett testrészemet fixírozta.
- Nem babám, ez már így is épp eléggé tökéletes - vigyorgott szemtelenül, megnyalta alsó ajkát, én pedig fejemet megrázva nevettem fel - ismét. Ez a beszélgetés egyfajta mémmé nőtte ki magát, többször is előkerült, mert számunkra vicces, szép emlék volt.
- Ezért kellett kijönnöm hajnalok hajnalán a mosoda elé, komolyan!? Tudod te, milyen hideg van? - dörzsöltem meg karomat, Eric pedig azonnal cselekedett. Előkapott valahonnan egy kék rojtos pokrócot, a vállamra terítette azt, és bevezetett az üzletbe. Hálásan néztem rá, aztán elmélázva, mosolyogva pillantottam körbe a helyiségben, ő pedig csak kacsintott egyet, s átölelte a vállamat. Imádtam azt a pimasz stílusát, ami még az idők folyamán is megmaradt. Ez tette őt azzá, aki.
Aztán jobban is szétnéztem. Megpillantottam egy ajtót a terem másik oldalán, ahonnan halvány fény, talán gyertyafény szűrődött ki, és nem akartam elbízni magam, de vacsira tippeltem. A mosoda ugyan olyan állapotban volt, mint akkor, mikor utoljára itt jártunk, az első randinkon. Visszagondolva olyan őrült ötlet volt a részéről, nem? De én imádtam.
- Nem, nem azért - ingatta fejét. Vele szembe fordultam, mert hangsúlyából arra következtettem, valami fontos dolgot szeretne nekem mondani.
Néztem, ahogy töpreng. Megtapogatta zsebeit, körbepillantott, mélyeket lélegzett, és nekem dunsztom sem volt, mégis mire készült. Talán kissé még ijesztő is volt, de én vártam, türelmesen vártam.
- Laycie... - kezdte, biztatóan pillantottam rá. - Összeírtam egy papírra, mit is szeretnék itt most elmondani neked, de két bökkenő is közbejött. Elvesztettem, és amúgy is... a szívemből kívánok beszélni. Máshogy nem is tudnék hozzád egyébként, de remélem, ezt már tudod - nézett egyenesen szemeimbe, melyek hamarosan, amikor folytatta szavait, kiengedték patakzó forrásaikat. - Emlékszel, mikor először megcsókoltalak, te viszonoztad, de aztán arcon csaptál, és utána rettentően csúnyán néztél rám, majd kis idő elteltével már te kopogtattál az ajtómon, persze nem szó szerint értve? Mondjuk hogy is tudnád elfelejteni... emlékezetes nap volt, nemigaz? Nekem mindenképp, hiszen ott történt meg kapcsolatunk addigi legfenségesebb pontja, még úgy is, ha rohadtul fájt az, amit az arcomra mértél a kicsi kezeddel. Mondjuk tudjuk, hogy a kezeddel nagy dolgokra vagy képes... - harapta be alsó ajkát, mire felnevettem, és taszította egyet mellkasán. - Laycie, én kicseszettül szeretlek, olyannyira, hogy azt te el sem hiszed! Alig vagyunk együtt két éve, de én tudom, hogy még nyolcvan ilyen esztendőt le tudnék veled élni - mosolygott rám, én pedig megnémultam. - A fejem a víz alatt van a társaságodban de még mindig lélegzem, mert te itt vagy velem - lépett közelebb, hüvelykujját arcomra simította, míg többi nyakszirtemen pihent, cirógatott. Könnyeim kezdtek patakzani a továbbiakban, ezzel lefolyatva szemfestékemet, de én nem bántam. Életem legszebb szerelmi vallomását kaptam, és nem is akárkitől.- Ne sírj kicsim, ez egy boldog pillanat! - nevetett fel, szipogva-nevetve követtem. - Őrült vagy és ettől én is megőrülök, de leginkább érted! El sem tudod képzelni, milyen érzés volt, mikor tudomást szereztem Nolanről, és piszkosul féltékeny voltam, vagy mikor durciban tengettünk napjainkat, pedig akkor még nem is voltunk együtt, bakker! Nem sokszor nyáladzom, mert az nem én lennék, viszont remélem tudod, mennyi mindent jelentesz nekem, Kicsim. Mert az egész lényem szeret téged, az egészed. Szeretem a vonalaidat, minden vonásod - vezette végig pillantását orromon, hajamon, csillogó szemeimen vagy szőkés hajamon, aztán visszatért íriszeimhez. Csókot nyomott orcámra, s úgy folytatta. - Minden tökéletes hiányosságod, minden buta tetted, minden töredezett hajszálad illetve szeplőd, mert ez te vagy! - egy pillanatra tehetetlenül tárta szét karjait, de utána egyből vissza is találtak ujjaimhoz. Tenyeremet mellkasára tapasztotta, és úgy tartotta fogva pillantásom, miközben én úgy éreztem, menten összeesek. Bár igazából haragudnom kellett volna előbbi szavaiért, de akkor is tetszettek. - Nekem adtad mindened, cica, de én is neked adtam mindenem. A belsőm, a lelkem, titkaim, félelmeim... Érzed, mennyire gyorsan ver a szívem? Kicsim, ezt te váltod ki belőlem pusztán azzal, hogy itt állsz előttem, az ajkad remeg az érzelmektől, miközben legszívesebben megcsókolnám, és... Na jó, nem bírom - nevette el magát kínosan. Gyengéd, szerelmes csókkal jutalmazott és igaza volt, alsó ajkam tényleg remegett, miközben tudatosult bennem: Én egyszerűen... teljes egészében imádom ezt a fiút! - Te vagy a végzetem és a kezdetem is, a legrosszabb őrültségem, a múzsám, a ritmusom, a bánatom, Baby... és még ha veszítek is, nyerek - folytatta, hangosan sírtam fel. Nem akartam, de nem bírtam magammal. A szavak, melyeket tökéletes ajkain kiejtett, magával ragadtak. Először mondott nekem ilyeneket, én pedig először sírtam így előtte: boldogan. - Hányszor mondtam neked már, hogy még sírva is gyönyörű vagy? Smink nélkül, esetleg telemázolva, taknyosan vagy egészségesen... erőben, gyengeségben, szegénységben, gazdagságban, de én mindenhogy imádlak. Ha most igent mondasz lehet bajban is leszek, hiszen új szöveget kell írnom a fogadalmamhoz de Kicsim... még azt is vállalom, mert tisztában vagyok vele: imádlak, és tudom, hogy akkor is el tudnám neked mondani, mit érzek irántad. Úgy terveztem, azon a helyen teszem fel e kérdést, ahol először találkoztunk, az iroda előtti sarkon, tudod, de rájöttem... az úgy cseppet sem lenne normális. Mondjuk mi sem vagyunk azok, akár a kapcsolatunk, ezért inkább kibéreltem a tulajtól, tudod, Gregortól a mosodát, hogy méginkább furcsa legyen - ingatta fejét, tenyerem még mindig mellkasán, szíve felett pihent, s éreztem, ahogy egyre gyorsabban ver, már ha ez lehetséges. Én pedig azt hiszem, lesokkolódtam. Megnémultam, végem volt, nyikkanni sem tudtam a gondolatra: ez most tényleg velem történik meg, vagy csak álmodom? - De már épp elég ideje nyáladzom, te pedig biztos vagyok benne, hogy kezdesz összezavarodni, szétesni. Ismerlek, Kicsim, mint a saját tenyeremet és talán épp ebből kifolyólag térdelek most le eléd és kérdezem meg tőled: Laycie Adelaide Phell, leszel a feleségem?

A pultnak dőlve mélázok el, arcomra boldog mosoly ül ki. Aztán eszembe jut a következő emlék. Amikor bejelentettem neki, babát, vagyis babákat várok.

Idegesen járkáltam fel, s alá a nappaliban, vártam, hogy Eric hazaérjen, mert órák óta vártam, hogy elmondhassam neki, mit tudtam meg aznap. Féltem, hogy nem fog neki örülni. De azzal nyugtattam magam, régóta beszélgettünk már a témáról, s Eric imádja is a gyerekeket! Akkor meg nincs mitől félni, nem? Nem. Rohadtul van mitől félni! Újabb kört téve tördeltem ujjaimat, és pillantásom a dohányzóasztalra helyezett tesztre siklott. Alsó ajkamba harapva kezdtem rohanni felé, hogy megbizonyosodjak róla, emlékezetem nem csalt, és szemem sem hibázott. De nem. Tényleg egy apró, rózsaszín plusz jel volt látható a terhességi tesztet, melyet nemrég vettem, és csak reménykedni tudtam, a hírek nem hozzák le hamarabb, mint, hogy Eric hazaérjen: "Laycie Phell terhes, vagy csak széntablettát vásárolt terhességi teszt helyett?" Az eltelt idő alatt nem ez lett volna az első ilyen alkalom, de ezt már nem tudtam volna indokolni, kibeszélni. Értelme sem lett volna tekintve, ez most igaznak bizonyult.
Önfeledt kacaj csúszott ki ajkain közül. "Igaz!" Igaz! Babánk lesz, ha a teszt nem csal... És ha elmondtam Ericnek, megyünk a dokihoz is - gondoltam, és ötletemet egy bólintással is megtoldottam. 
Aztán végre valahára kinyílt az ajtó, s belépett rajta Ő. Tavaszhoz híven térdnadrág volt rajta fekete, V nyakú felsővel és Converse cipővel, orrán szemüveggel, ajkain ellenállhatatlan mosollyal. Ledobta kulcsát a kis kosárkába, és nagy lépésekkel közelített felém, hogy aztán kezeit kizárva ölelésébe zárjon, s én elvesszek abban. Erős karjai körülölelték testemet, arcát nyakhajlatomba temette, majd puszit nyomott a hajamba. Imádtam ezeket a pillanatokat, olyan érzelmeket voltak: mikor hazaért, hiszen javarészt utánam végzett, és a nap további részében olyan nyálasan, szerelmesen cukiskodtunk, mint a gond nélküli párok. Jegyesek - javítottam ki magamat egy bujkáló mosollyal.
De aztán elhúzódtam tőle, s kezénél fogva a kanapé felé húztam. Nehezen, de megtettem, elszakadtam tőle, mert tudtam, le kell, hogy üljön. Lehuppant a párnákra, én pedig vele szembe foglaltam helyet a kis asztalon, a tesztet gondosan a nadrágzsebembe csúsztatva. 
- Gond van, babe? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Megráztam a fejem.
- Nem, abszolút nincs gond, csak nem tudom, hogyan kezdjek bele. Ennyi az egész... De... Tudod... Huhh - fújtam ki az addig bent tartott levegőt idegesen, magamra mérgesen, aztán fejemet megrázva kezdtem el újra. Nem halaszthatom el! - Nemsokára kicsivel több kiadásunk lesz.
- Valamit titkolsz előlem? - Értetlenkedett.
Morcos arcot vágtam, amiért nem értette meg egyből gyatra próbálkozásomat, majd kezeit enyémek közé vettem, és még egyszer elmondtam, csak kicsit átfogalmazva reménykedve abban, ezúttal talán nem talál süket füleket a szavam.
- Nemsokára át kell rendezni a házat, Eric. Plusz egy fő érkezik. - De nem, basszus! Még így sem esett le neki!
- Mondd, hogy nem valamelyik bátyád akar hozzánk költözni...
Arca fájdalmas fintorba torzult, tekintetét könyörgően fúrta enyéimbe, mire felnevettem. Na csak az kellene nekem még... 
De aztán, mikor már újból szólásra nyitottam a számat, eszembe jutott, hogyan vethetek véget a találgatásának. Elengedtem a kezeit, és balomat zsebembe csúsztatva kihúztam a tesztet. Eric orra elé dugtam, és megszólaltam.
- Babánk lesz, Khaled!

Két ölelő kar a derekamon, ez az, mely kiszakít gyönyörű mélázásomból. Ajkaimra nagy mosoly ül ki, mikor Eric hatalmas kezeit már gömbölyödő pocakomra simítja, és azzal a mozdulattal maga felé fordít. Karjaimat nyaka köré fonom, kis csókot nyomok a szájára, majd megkérdezem.
- Este szerintem beszéljük át a legifjabb Saade fiúcska esélyes neveit, ha nincs ellenedre. - Tudom, nincs így. És éppen ezért használok ilyen szavakat.
- Három név jöhet szóba - köti ki. - Noah, Khaled és Damien.
- Anno is ugyan ezeket mondtad - nevetek fel, aztán a székre felülve kezdek bele a nosztalgiába. - Amikor azt hittük, egy kissrácot hordok csak a szívem alatt, és erre érkezett két kislány...
- Igen, ez elég nagy meglepetésként ért - torzul fintorba az arca, és nem tehetek róla, de ez rosszul esik. Valószínűleg Eric észreveszi a reakciómat, mert egyből magyarázkodni kezd. - Ne értsd félre, Babe! A lányok sokkal többek, mint amit valaha elképzeltem, remélni mertem vagy megérdemelnék, de valljuk be, elég balfék dolog két kislányra egy kissrácot hinni, mikor a neved előtt ott van az a nyavalyás Dr-i jelző, nem? Melyik internetes oldalon szerzett ez egyáltalán diplomát?
- Ne felejtsd el, Khaled - használom azt a becenevét, melyen már évek óta hívom. -, hogy a kicsivel is Dr Phippshez járunk - juttatom az eszébe, mire felnevet. - Ráadásul mi is észrevehettük volna, de Belle vagy Mac bújócskázott...
- Örülnél még kettő kislánynak? Most is úgy tűnik, hogy fiunk lesz... Gondolkodjunk el azon, hogy ismét ikreink lesznek - jegyzi meg viszont csak hangnemben.
- Nagy családunk lenne - rántok vállat, és tehetetlenül felnevetek. - Miért, te kicsikorodban hány gyereket akartál?
- Egyet sem - ránt vállat egyszerűen, mire felvonom szemöldökömet. Jelen pillanatban három életről gondoskodunk! - Egy kisfiú sem agyal ezen, szerintem. Legalábbis remélem...
- Ez hülyeség! Egy srác nem gondolkodhat a családalapításon? Én mindig is sok gyereket szerettem volna, mert imádom őket, és mivel a világban nagy az éhezés, az árvaházba juttatott gyerekek száma pedig csak nő, az utcára kidobott kicsikkel együtt, ezért mindig úgy éreztem, az én kötelezettségem is valamennyire, hogy tegyek ez ellen valamit.
- Több száz, vagy több ezer gyereket akarsz szülni, hogy kompenzáld a számukat? - vigyorog rám pimaszul.
- Benne lennél, vagy tiltakoznál? - kacsintok rá, aztán egy nyakpuszi után kisprintelek a kertbe. De előtte még felvisítok, mikor Eric gyorsan a fenekemre csap, majd annyit mond: Pimasz vagy Mrs Saade! 
Kint a kertben szembe találom magam Drewval, aki egy átható tekintettel méregeti elébe sétáló alakomat. Igyekszek felkészülni mindenre, amivel esetleg lefáraszthatja az agyamat, de az ő esetében ilyen nem lehetséges.
- Emlékszel, mit mondtam az esküvőtökön, mint tószt? Ha nemet mersz mondani, csapok! Ahhoz túl király volt.
Felnevetek, s bólintok egyet. Szellemes szösszenet volt, annyi szent...
- Miért? - érdeklődök értetlenül.
- Mert rohadtul sokat köszönhettek nekem. - Egózik. És jobban belegondolva, piszkosul igaza van! Hiszen a beszéde szerint, amit Eric tanújaként mondott a lagzinkon, tényleg mindent neki köszönhetünk.
És a gondolatra újra felnevetek. Mert felidézve magam előtt a történteket, úgy érzem, ennél boldogabb nem is lehetnék.

"Laycie és Eric... Nos, az elején, még a legelején nem gondoltam, hogy egyszer itt állunk majd... Oké, ez hülyeség. Pontosan tudtam! És tudjátok mit? Szerintem ti is. És, hogy mit kellene még tudnotok, gerlicéim? Azt, hogy amikor én kijelentettem, a drága arát kicsi idomokkal áldotta meg a sors... Én már akkor tisztában voltam vele, hogy ezzel az egy mondattal indítottam el ezt az egész lavinát. Hiszen Eric azonnal reagált rá, megvédte az akkor elviekben még számára közömbös Szerelmét! És most, hogy belegondoltatok, és felidéztétek magatok előtt ezt a percet... Szerintem rájöttetek, hogy amikor ma este lefekszetek aludni, igen, aludni, akkor a mondat, melyet mondani fogtok, csakis nekem köszönhető: Úristen, férjnél vagyok! És Úristen, ez Drew van Ackernek köszönhető!


És ezzel a résszel mindenkinek Boldog Ünnepeket kívánok! Szeretlek Titeket! <3
És légyszi, hagyjatok pár szót a rész alatt! :"D
RS xx

15 megjegyzés:

  1. Te... Édes... Jó... Atya... Úr... Isten
    Nem hiszem el, hogy végre van. Amióta elindítottad a blogot figyelemmel kísértem Laycie és Eric történetét és most végre van... Imádtam minden egyes részt és ez a befejezés is egyszerűen elképesztő lett. Így érzem ez a sztori is azok közé fog tartozni amit még a befejezés után is 25x újra olvasok. Ha új történetbe fogsz linkeld, mert már most tudom, hogy az is nagyszerű lesz.
    Puszi C.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy velem voltál és azt is, hogy így gondolod! :')
      Az új történetek megtalálhatóak az utószónál! <3
      Boldog Ünnepeket!
      RS xx

      Törlés
  2. Dios mio !!!!!!
    Sajnos nem tudtam a blog megnyitásától kezdve olvasni ezt a csodálatos történetet . Nagyon tetszett az egész és amióta ismerem azóta minden egyes részt 3szor ha nem többszö olvasok el . A kedvencem az egyértelműen az epilógus és amikor Layciék nyaralnak . Nem tudom elhinni hogy vége nem lesz több olyan hétvége hogy csekkolom az oldalt . És egyetértek Carolinenl hogyha új blogod lesz feltétlenül linkeld !
    Puszi
    -A

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, hol is kezdjem...
      Ez volt a legszebb befejezés, amit olvastam! :)
      Köszönöm, hogy részese lehettem ennek a csodás blognak, ami rengetegszer képes volt megnevetettni. :')
      Hiányozni fog Eric piszkos fantáziája, ami tőled származott drága! :D
      Biztos vagyoj benne, hogy egypárszor visszatérek majd ide! :)
      Az egyik kedvenc blogom marad mindörökre! :)
      Sőt, még azután is! :)

      Törlés
    2. Anna <3 Nagyon szépen köszönöm! <3 A nyaralásos rész nekem is nagy kedvencem, azt imádtam írni! :"D #perverz #sorrynotsorry
      Az újak linkjei pedig megtalálhatóak az utószóban! :)
      Boldog Ünnepeket!
      RS xx

      Törlés
    3. Jajj, Judit! Annyira nagyon köszönöm, hogy velem voltál, már az elejétől! Nagyon fog nekem is hiányozni ez a történet, a peverzkedésük és a hülyéskedésük főleg, de... Egyszer minden jónak vége szakad. :"D
      Köszönöm, drága, szeretlek! <3 xx

      Törlés
  3. Hát drága! Nem is tudom mit mondjak. Egy csodálatos történet végéhez értünk. Nekem egyáltalán nem volt fura, sőt, inkább azt mondanám, megtaláltad a tökéletes befejezést. Azt hiszem sokszor vissza fogom olvasni a részeket, hisz tökéletesek. Örülök, hogy így oldottad meg a lezárást, s bár kemény csajszi vagyok, ennek a blognak búcsúját én is megkönnyezem.
    Puszi: Viki

    VálaszTörlés
  4. Hát drága! Nem is tudom mit mondjak. Egy csodálatos történet végéhez értünk. Nekem egyáltalán nem volt fura, sőt, inkább azt mondanám, megtaláltad a tökéletes befejezést. Azt hiszem sokszor vissza fogom olvasni a részeket, hisz tökéletesek. Örülök, hogy így oldottad meg a lezárást, s bár kemény csajszi vagyok, ennek a blognak búcsúját én is megkönnyezem.
    Puszi: Viki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viki! <3
      Köszönöm! Annyira boldoggá tettél a soraiddal, szerintem el sem tudod képzelni! Köszönöm, hogy velem voltál, és elolvastad Laycie és Eric történetét! :) <3 xx

      Törlés
  5. Kedves Reasonelll!
    Fenomenalisan tökéletes befejezése volt ez az epilogus a tortenetnek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága BrezTinám!
      Köszönöm! És azt is, hogy velem voltál! <3
      RS xx

      Törlés
  6. Isteneeeeeemmmmmmm!!!!! Írtó jó lett !

    VálaszTörlés
  7. Isteneeeeeemmmmmmm!!!!! Írtó jó lett !

    VálaszTörlés
  8. Isteneeeeeemmmmmmm!!!!! Írtó jó lett !

    VálaszTörlés