2015. november 28., szombat

Harminckettedik: Erősebb vagy te annál

"Amikor letüdőzöd a boldogságot,
aztán egyszer csak jön a városi szmog,
és tönkreteszi az egészen addig tökéletes összképet... Na, az kegyetlen tud lenni."
Mellkasomra mázsás súly került, elakadt a levegőm. Tudom, hogy Nolan el fogja mondani Ericnek a történteket! Basszus! A rohadt életbe! Olyan áthatóan méregetett, hogy az már szinte ijesztő, és barátom ölelése is megfagyott derekam körül pláne akkor, mikor a kérdések ránk özönlöttek. Skyler mégis mit akar megbeszélni Erickel? Áh, végem van! Annyira rohadtul régóta őrlődik már ez bennem, kikészültem idegileg, nem bírom tovább! Ennyi volt!
- Én kezdeném, köszönöm szépen - szóltam közbe, mire Nolan felvont szemöldökkel nézett rám, majd végül bólintva, fejét lehajtva és kezeit zsebre vágva lépett egyet hátra. Meghagyta ezt nekem, a kis rendeske. Értékeltem a gesztust, mindenesetre. - Eric... Talán nem ártana beavatni egymást a történtekbe.
- Ugyan így gondolom - bólintott kissé félve.
Ám odáig már nem jutottunk el, hogy bele is kezdjünk. Az egyik pillanatban még tátogtam, mint egy hal azon gondolkodva, mégis hogyan kezdjek bele, a másikban pedig golflabda méretűre nyílt szemekkel kaptam arcomat az éppen akkor összeeső anyukám felé.
- Úristen - suttogtam lefagyva, és a már a földön fekvő teste mellé ugrottam, hogy aztán sápadt arcát megsimítva pánikolni kezdjek. - Valaki hívja a mentőt!
- Laycie, csak elájult...
- Mi az, hogy csak elájult?! - Hangom hisztérikus, ideges csengése hallatán Eric megtántorodott, és féltően nézett rám, majd kapkodta tekintetét az anyukám, és köztem. Apu egy szempillantás alatt nyúlt térdhajlata és háta alá, és máris a kocsi felé szaladt vele, szerény személyemmel egyetemben. - Hát ez egyszerűen rohadt jó... Mi az isten történt?!
- Nyugi, Layc - csitított Nolan.
- Ne nyugtatgasd, inkább tűnj innen! - nézett rá harciasan Eric, mint egy harapós kutya, aki védi a területét. Felvont szemöldökkel néztem rá.
Mi van?! 
- Nyugi van, Saade! 
- Sipirc van, Nolan! - Kontrázott Eric utánozva hangvételét és szóhasználatát is.
- Elég legyen már, az Istenit! Mindenki szálljon be a kurva kocsiba, most! - szakítottam félbe őket hangosan és erélyesen, majd az ajtó felé intettem a kezemmel. Nem voltam biztos benne, hogy az, hogy Nolan is velünk tart jó ötlet, de azt hiszek elveszítettem a józan ítélőképességemet azzal, ami történt. Mondjuk míg is lehet érteni.
Apu már nem volt sehol, úgyhogy mi bepattantunk az Opelba, s Eric irányításával eljutottunk a kórházba, melybe minden bizonnyal szüleim is jöttek lévén, ez volt a legközelebb. El tudtam képzelni, apu mit érezhetett ekkor, és nagyon nem akartam a helyében lenni. Már az is necces volt, ha arra gondoltam,milyen lenne Erickel a kórházba menni, nem még hogy a feleségemmel, és a gyermekeid anyjával.
Nem sokkal később mi is megérkeztünk, és én voltam az első, aki kipattanva a kocsiból, a bejárat felé rohantam. Tudtam, egy ájulás nem akkora gond, hogy akár még életveszély is következhetne belőle, de engem ez akkor sem érdekelt. Az egyetlen, amit magam előtt láttam az az volt, hogy ez mennyire nincs rendben. Ráadásul azt hiszem, állapotomra a kérdések és a személyek jelenléte is rátett egy lapáttal, s ez a másik dolog, amiben biztos voltam: még nem záródott le ez a kapu. Még ma tuti, hogy meg fogjuk ejteni ezt a beszélgetést, mert már nem húzhatjuk tovább. Viszont ha azt nézzük, hogy megint közbejött valami... Talán az égiek is úgy akarták, ez maradjon titok... nos... mindkettőnk részéről. És csak remélni tudtam, az, hogy Skyler is itt volt nem azt jelenti, hogy ugyan az történt közte és a pasim között, mint Nolan és énköztem. Mert az azért elég érdekes lenne. A gond csak az, hogy minden jel erre mutatott, és talán ez az utolsó ok arra, hogy villámgyorsan el akartam onnan tűnni: ne is lássam a személyeket, mert ha igen, egyből gondolkodni kezdek, s mind tudjuk, az sosem vezet semmi jóra.
- Tish Phellt keresem . könyököltem fel a pultra idegesen, és nem érdekelt a fiatal, körübelül velem egykorú lány tekintete, amiről sütött, hogy felismert. Engem csak az anyukám izgatott, mert egyre jobban kezdtem úgy érezni, ez nem csak egy egyszerű ájulás volt, hanem valami sokkal több. És ez megrémisztett.
- Harmadik emelet, második ajtó.
Megköszöntem az informálást, és a lépcső felé rohantam. Halványan érzékeltem még az engem követő alakokat, de ők sem érdekeltek. Tényleg semmi sem érdekelt. Amint felértem, hagytam magamnak pár másodperc pihenőidőt, majd újból nekiindultam. Aput láttam az említett ajtó előtt fel, s alá járkálni, mire egyből megindultam felé, és amint ő is észrevett, a mellkasának csapódtam.
- Layc... Kérlek, mondd, hogy minden rendben lesz!
Összehúzott szemöldökkel néztem fel arcára.
Én?
- Nem lesz semmi baja, apu... Ez csak... - próbálkoztam, de ő félbeszakított.
- Több van emögött, mint amennyinek látszik, Azy - sóhajtotta, és ölelése derekam körül egy pillanatra szorosabbá vált. Itt éreztem először, hogy ennek az erős, talpraesett családapának, az én apukámnak tényleg szüksége van a támogatásomra. Itt éreztem először, hogy milyen társat is szeretnék én majd az életem egész részén. Aki aggódik értem, mikor baj van. Aki szétesik, mikor baj van, mert annyira félt engem. És azt hiszem, azt is itt éreztem először, hogy ez a személy lehet Eric Saade is.

Körübelül két órával később még mindig a folyosón szobroztunk, de már többen. A két bátyám is jelen volt, na meg Tone és Erry is, akiket Eric hívott ide. Na jó, Tone-t kisebbik bátyám rángatta magával, a lány meg egyből jött is vele, a legkisebb Saade pedig azért társult hozzánk, hogy egy mosolyával felvidítson kicsit.
Eric ölében ültem, és a fejemet a mellkasának döntöttem. Egyik kezével hajamat, a másikkal pedig ölembe ejtett kézfejemet simogatta, hogy kicsit lecsillapodjak. Még mindig nagyon rossz előérzetem volt főleg, hogy azóta anyut át is vitték a műtőbe. Egyszerűen elmondhatatlan érzés volt azt látni, ahogy egy ágyon, gépekre kötve és vagy altatva, vagy eszméletlenül, de áttolták azt a nőt a műtőbe, aki a világra hozott, akit imádok, és aki összehozta nekem ezt az egészet Erickel. Csak köszönhettem neki a dolgokat, és elszomorított a tudat, ezt mennyire régen is tettem meg. Szörnyű egy gyerek vagyok! Meg sem érdemlem a szüleimet.
Nolan és Skyler egy idő után nagyon feleslegesnek tűntek, de akkor sem mentek sehova. Skylernek is rossz lehetett, hiszen anyu közel állt hozzá, egyszer azt mondta, mintha a másik lánya lenne, neki meg a második anyja, úgyhogy őt valamilyen szinte még meg is értettem, de Nolant nem igazán. Ő tényleg felesleges volt, bár lehet azért mondom ezt, mert eléggé sok gondot okozott nekem. Még úgy is, ha ezeket a "gondokat" még csak mi ketten tudtuk. jelenleg.
- Önök Tish Phell hozzátartozói? - Zavart meg egyszer csak egy férfi hang, felé kaptam a fejem. Apu egyből előtte termett, úgy pattant fel a kényelmetlen, műanyag székből, mintha csak rakétát dugtak volna a fenekébe, de az, amit kérdezett ha lehet, még jobban letaglózott, mint az eddigiek.
- Ugye jól vannak?
Vannak? Kik? Mi ez a többesszám? Mi van?!
- A mama és a baba is jól van, bár gy kisebb komplikáció megzavarta őket a felhőtlen tökéletességben... Tish jelenleg még pihenget, én pedig arra kérném, vigyázzon nagyon rájuk! Minden sejtje megérheti, ha ennyi csodálatos szerette van - pillantott ránk kedvesen a doki. Igaz, voltunk vagy kilencen, akiket érdekelt annyira a nő hogyléte, hogy várjanak, és ez még közel sem volt ahhoz képest, akik ha tehették volna, jelen lettek volna. Én azonban úgy éreztem, menten hazamegyek a tudattól: Eltitkolték előlünk a kistestvérünket! Hogy... mi van?!
Egy szót sem szóltam. Úgy éreztem, átvertek. Úgy éreztem, egy pillanat erejéig, hogy az anyu mellett lévő ágyra kerülök, mert én is összeesek. Felálltam Eric öléből, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem őt a lift felé. Nem tudtam volna lépcsőzni, a lábaim így is rogyadoztak. Ő szerencsére nem tette ezt szóvá, nem kérdezett semmit, csak csendben követett: támogatott, velem volt. Ő volt az egyetlen. Legalábbis abban a pillanatban így éreztem.


Igazából nem tudtam, hogyan is kellene reagálnom a dolgokra, hiszen nem volt jogom véleményt alkotni, csak kiállni a barátnőm mellett. Ráadásul a két zavaró tényező kellőképpen piszkálta a csőrömet ahhoz hogy egész idő alatt csak Layciet ölelve üljek, és nézzek magam elé, esetleg néha tegyek egy-két biztató hozzászólást, de azt is csak és kizárólag Laycie-nek.
- Minden rendben lesz - simítottam már a kocsiban ülve combjára kezemet, mire felém fordította a fejét, és egy kényszeredett mosolyt villantott. Nem volt igazi, és ez zavart. 
- Eric... A lelki épségem érdekében arra kérnélek, húzódj le, és hadd mondjam el neked a dolgokat. - Hangja megtört volt, és olyan, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Szemöldökömet összevonva bólintottam, és indexeltem, hogy aztán egy kis kiugróban leállíthassam a motort. Érdeklődve fordultam Azy felé, és egy halvány mosollyal biztattam őt a folytatásra.
Kikapcsolta a biztonsági övét, és egyik lábát felhúzva fordult felém, hogy aztán az ölébe ejtett kezét fixírozva kezdjen bele a beszédébe.
- Orbitálisan nagy hülye vagyok... Nem kertelek, csak kimondom, Eric. Nem húzhatom ezt tovább. Emlékszel, mikor Svédben voltál anyud miatt, és azzal tettelek le, hogy mennem kell, mert Floyd szeretne valamit...? Nos, tényleg, de... Nolan is lent volt a nappaliban. És nem tudom, mégis hogy került oda, vagy, hogy mégis hogy jutott be, de ott volt. És... Istenem, Eric! A bűntudat rohadtul mardos, pedig nem szabadna, mert semmit sem jelentett!
- Mondd, hogy nem feküdtetek le - suttogtam elhűlve, mire a lány felvonta szemöldökét. - Kérlek... Ugye nem feküdtetek le?
Egyszeriben lefagytam. A boldoggá tett tény, hogy Laycie az enyém volt, csak is velem szeretkezett még, és, hogy én voltam számára az első... széthullni látszott. De szerencsére még időben válaszolt ahhoz, hogy megakadályozza a kiborulásomat.
- Ohh anyám, te akkora barom vagy! Ha lefeküdtünk volna, nem lennék most itt! A fürdőszobában vagdosnám az alkaromat, és az őrület szélén állnék! Jó, úgysem csinálnám meg, mert akkor hiába papoltam volna ennek a feleslegességéről a rajongóimnak, de tuti átfutna az agyamon!
- Erősebb vagy te annál - suttogtam, miközben önkénytelenül átfutott rajtam a büszkeség. Hogy a barátnőm, akit teljes szívemből szeretek akkor sem tenne kárt magában, ha gyűlölne. Ha nagyon fájna neki valami. És ezt azért jó tudni, valljuk be. - De akkor mi történt?
Úgy éreztem, muszáj tudnom. Ha továbbra is titok marad, akkor nekem sem lesz elég erőm elmesélnem Skylert. Bár lehet, ő jobban ki fog borulni lévén, a lány a legjobb barátnője... Volt, valaha - gondoltam.
- Beszélgettünk. Ideges voltam, zavart, hogy velem szemben ült... És egyszer csak azt vettem észre, hogy smárolunk. Csináltunk mi már ilyet, nem ezzel van a gond, nem ez volt az első csókunk, de valahogy ez más volt... Sokkal érzékibb. És aztán egyszer csak... merészebb területre vándorolt ez az egész szarság. Sokkal... vadabb lett... De miután én magamhoz tértem, és rájöttem, mi a halált csináltam, elküldtem őt a picsába.
Bólintottam. Megértettem, bár az nem volt tiszta, mi is egészen pontosan a "merészebb terület", de talán nem is akartam én azt annyira tudni. Jó volt ez a kellemes, őszinte tudatlanság. És meglepő módon nem voltam mérges. Nem voltam kiábrándult, semmi sem. Egészen egyszerűen egy szóval lehetne jellemezni az álláspontomat: megkönnyebbült. Mert valahogy úgy éreztem, kvittek leszünk, ha én is elmondom a dolgokat, és nem lesz joga haragudnia rám. Bármennyire taplón is hangozhat így, ebben a formában.
- Tudod... nekem is lenne mit mesélnem - kezdtem neki bizonytalanul. Egészen ledöbbentett, mennyire könnyen kezeltük a kialakult helyzetet, hogy lényegében megcsaltuk egymást, de... Szerintem mi sosem voltunk normálisak semmilyen téren, a kapcsolatunkat illetően sem, szóval ezt sem kezelhettük átlagosan. Így van ez rendjén, így van ez jól. - Mi még nem jöttünk össze, de gondolom emlékszel arra, amikor a barátaid meglátogattak minket - összevont szemöldökkel bólintott, így folytattam. - Nos... Ez fura, és én máig sem értem teljesen, de... Skylerrel kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, mint ahogyan én azt valaha is terveztem.
- Ti sem feküdtetek össze, ugye? - kérdezte akadozva, maga elé meredve.
Megráztam a fejem. Valahogy láttam magam előtt a gondolatait. A pasija és a barátnője... Uhh. Tuti nem a legkellemesebb képzelgés egy lánynak, pláne nem egy olyannak, mint Laycie: aki mindent túlgondol, és a hangulatingadozásai - még ha ezek az utóbbi időben csillapodtak is -, uralkodtak.
- A legjobb barátnőm azzal a személlyel, akiről áradoztam neki? - kérdezte halkan, lényegében magától még mindig maga elé meredve, szerintem költői kérdésnek szánva az egészet, és összevonta szemöldökét.
Francba.
- Áradoztál rólam?
Próbáltam elviccelni a helyzetet, de amikor ő rám emelte szúrós tekintetét, inkább elhallgattam. Jobb ez így, mindenkinek. Layciet ismerve kellemesebb csöndben maradni, már így is nagyon sokáig bírta ki, hogy visszafogja önmagát. Vagyis, hogy ne őrjöngjön, a hangulatingadozásai rendeződtek. Milyen lesz vajon majd akkor, ha terhes lesz?
Viszont ettől a gondolattól valahogy kiestek néhány pillanatra a dolgok. Terhes? Arról fantáziálgattam, milyen lenne, ha terhes lenne? Anyám...
- Visszamegyünk a kórházba? - kérdezte egy rövid hallgatás után. Bólintottam, és alsó ajkamba harapva indítottam be a kocsit, s kanyarodtam vissza a kórház felé.
- Ugye nem akarsz cicaharcot rendezni? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
Rám emelte kék szemeit, és gunyorosan nézett rám.
- Ugye nem versz be Nolannek? - kérdezett vissza egy pimasz mosollyal. Már pont mondtam volna, nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de jobbnak láttam inkább későbbre halasztani ezt az egészet.
Inkább csak elfintorodtam.
- Sakk matt.
Újabb csend következett. Ez már mondható volt kínosnak, de nem csodálkoztam, a történteket tekintve.
- Nagyon utáljuk most egymást? - érdeklődött egyszer csak, mire ráemeltem tekintetemet. Hangjában ott volt a félsz és a remény, aminek következményeként halványan elmosolyodtam, és kezemet combjára raktam.
- Meglepő módon nem.
- Fasza - biccentett, és hunyorogva bámult ki a szélvédőn.
- Ja, az.

- Anyuék hogy vannak? - kérdeztem, miközben Dean mellé sétáltam, és az oldalának dőltem. Átölelte a vállamat, és puszit nyomott a hajamba. Az utóbbi időben vele is rendeződött a kapcsolatom, bár még nem teljesen, ezt be kell ismerni. 
- Jól - válaszolt Oliver röviden. - Apu bent van, nem kicsit ijedt meg, szerintem.
- Na és mi? Szerinted mi nem ijedtünk meg?!
- De, persze, hogy igen! - válaszolt rögtön, védekezően, és átölelte Tone derekát, aki még mindig vele volt. - Viszont szerintem reális, ha a férjed szinte rosszul van a félelemtől, mert lehet, hogy a szerelme megsérült, és még a gyerekének is baja esik!
- Az eltitkolt, negyedik gyerekének! Hány évesek is anyuék? Hogy lehetnek ilyen felelőtlenek?!
Nem érdekelt, ha tiszteletlen vagyok. Tényleg szartam rá. Lelkem egy része megkönnyebbült, hogy már nem kell azt a súlyt viselnie, s azért is, hogy nem veszekedtünk Erickel, de jött a következő gond: a szüleim titka. Viszont zavart a gondolat: nekem is van egy orbitálisan nagy titkom az apukám előtt...
Legalábbis ezt gondoltam addig, míg ő nem lépett ki a mellettünk lévő ajtón, s áthatóan nem nézett rám.
- Úgy, kislányom, hogy mi is emberek vagyunk. Két szerelmes, de igazad van, már nem éppen a húszas éveiben járó ember. És úgy gondolom, neked nincs jogod haragudni ránk, kislányom. Hiszen te sem mondtad, hogy csupán egy nyamvadt szerződés miatt vagytok együtt Erickel!


Ezt a bejegyzést már huszonnyolcadikán közzétettem egyszer, és halvány lila gőzöm sincs, mégis miért, de visszavette úgy, ahogyan a szombati írásom előtt hagytam: pár mondatot tartott meg, a többit pedig elveszítettem. Haha, azonban én okosabb voltam, és néhány óra elteltével vissza tudtam hozni. :"D #proudmyself
Remélem, tetszett azért, és elképesztően köszönöm a támogatásotokat! :) <3 
A kövi pedig változatlanul pénteken/szombaton érkezik! (:
xoxo, RS

9 megjegyzés:

  1. Azta *oooo*
    Először is, imádom hogy Eric és Laycie ilyen őszinték egymással <3
    Másodszor, tudod te mennyire vártam már a részt? :D
    Heh?
    Már majdnem sürgetni akartalak :D
    És hála istennek Eric 100%-an a lányokat szereti :D #Fbbeszélgetés :D
    De szerintem megérte várnom :D
    Jobban mint hinnéd <3
    Siess de nagyon
    *hatalmas virtuális ölelés drága* #imádlak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. É is így vagyok vele, bár őszintén szólva féltem a reakciótoktól... :D
      Nyugodtan sürgethetsz, mert rám fér. #lolz
      De amúgy komolyan! Tudod te, hogy megijedtem? Cicaharc lett volna, ha lemelegezed a férjemet! Serena öccse szeretheti a fiúkat (ezzel egyébként semmi bajom!!!), de Eric Saade ne. :"D
      És örülök, hogy így gondolod! Nagyon! <3 Én is imádlak! :) <333 xx

      Törlés
  2. Neheheheheheheheeeee..... :(((((( Meghaloook. :( Miért csinálod ezt Drága???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És köszi a reklámot <3 Visszamegy :)

      Törlés
    2. Pont ezért a reakcióért csinálom. :"D
      És jajj, én nem azért csináltam! :) <3 xx

      Törlés
  3. Szia!
    Hihetetlen reszt olvashattunk!
    Érzelmi kavalkàd a köbön :)
    Imàdtam
    Tovabbi szép delutant
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jujj örülök, hogy tetszett! *u*
      Neked is, bár jelenleg ez már kezd átmenni estébe. :3
      xoxo, RS

      Törlés
  4. Követelem a folytatást!!!
    Eszméletlen lett :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos kések vele, mert a másik, ma elinduló történetemmel foglalkoztam, de hamarosan érkezik. :)
      És nagyon szépen köszönöm! :') <33 xx

      Törlés