2015. november 1., vasárnap

Huszonnyolcadik: Telefonhívás és szénrajz

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, és ezt a rengeteg megtekintést! El sem hiszem... *w* Eszméletlen boldoggá tettetek! 
Üdvözlöm körünkben az új tagokat, remélem, a továbbiakban is tetszeni fog a sztori. :') 
Rövid rész lett - vagyis rövidebb, mint az átlag -, és szerintem kicsit furcsa is, de remélem megértitek, miért voltam kénytelen itt abbahagyni. :"D
Innentől kezdve így lesznek szerintem a képek, és mindig arról a személyről, akinek a szemszögéből íródott a fejezet. :)
Lots of love, RS


Ez az egész olyan furcsa. Arcomra bárgyú mosoly ült ki, a tévé halkan szólt, mint háttérzaj és az ablakon kopogott az eső, én meg csak Laycie mellkasára hajtva fejemet pihentem a kanapén, és hallgattam egyenletes szuszogását. Pár hónapja még vidáman ellettem volna az egy éjszakás lányokkal, erre meg egy olyan lány társaságában lehettem, akivel az egész életemet el tudtam volna képzelni. 
Az igazat megvallva a randi helyszínünk hirtelen ötlet volt, de szerintem egész jól megoldottam. Az ötleteimről vagyok híres, nem? - ezen az alapon kerestem fel az üzletvezetőt, s béreltem ki egy kis időre a mosodát. Ahogy láttam, Layc is eléggé meglepődött, és végül még élvezte is a helyet. A célom ez volt, úgyhogy hatalmas sikernek könyvelhettem el azt a napot. Sosem felejtettem el.
Laposakat pislogva ültem fel a díványon, és szememet dörzsölgetve forgolódtam a telefonomért kutatva. Sehol sem láttam, szóval kénytelen voltam felállni, ha telefonálni akartam, de a lábaim már nem így gondolták: ahogy rájuk nehezedtem, összecsuklottak alattam. Nem érdemes tagadni, fáradt voltam, még csak nyolc óra volt, és este is sokáig fent voltunk. Akármilyen férfias mondat is volt ez.
- Nyugi már - hallottam a panaszos hangot, aztán tulajdonosa is felült. Valami rohadt cuki volt azzal az arccal, amit vágott: fintorgó orr, nyomott arc, bozontos mogyorószínű haj és fáradt kék szemek, melyek kitűnő összhatást keltettek. Pontosan tudtam, nem egy reggeli személyiség, szóval mindig úgy meglepődtem, amikor az utóbbi időben reggel ment el forgatni, egy hatalmas mosollyal az arcán. Öröm volt nézni az örömét és a rajongását a munkája iránt, míg én kezdtem lecsúszni, és egyre kevesebb örömömet lelni az egészben. Kellett keresnem egy kapaszkodót, de ez egyenlőre még csak az ötlet-fázisban bandukolt. - Mi történt?
- Semmi - legyintettem. Elvetettem az ötletet, hogy telefonáljak egyet, azon az elven, még úgyis ráér. - Reggeli? 
- Jöhet - mosolygott fáradtan, s visszadőlt a kanapéra. Befelé fordult, felhúzta lábait, és a takarót is a nyakáig, és szerintem visszaaludt. Mosolyogva lépkedtem át a konyhába, és azon kezdtem filózni, mit is készíthetnék. Elég régóta nem ütöttem össze ehetőt, úgyhogy valami egyszerűvel próbálkoztam, amit nem nagyon ronthatok el. Elég hamar sikerült kitalálni a menüt is: Pirítós, dzsem és kávé, Laycie-nek tea, ugye.
Ezt is olyan murisnak tartottam. Nem volt hajlandó kávét inni, akármilyen fáradt is letetett. A Starbucks-os italokat még csak-csak eltűrte, vagyis igazából rajongott értük, de a kávét még úgy sem volt hajlandó a szervezetébe juttatni, ha piszok fáradt volt. Ez pedig szerintem aranyos. Én meg nyálas. Sebaj.
Tévedtem, már ami a "könnyű" részét illeti. Morgolódva próbáltam meg egy késsel lekapargatni a szenes részeket a kenyérről, de csak azt értem el vele, hogy tele lett fekete porral az asztal. Pedig én tényleg igyekeztem!
- Szénhiányod van, vagy csak szénrajzot akarsz készíteni, és ahhoz gyártod a krétát? - lépett be vigyorogva a konyhába Oliver.
Ráfintorogtam, miközben azon agyaltam, ő mégis hogyan lehet ébren. Köztudottan a srác sem volt koránkelő, bár szerintem ez egy ilyen Phell-féle hagyomány.
- Marha vicces - nevettem gunyorosan. - Reggelit szerettem volna csinálni Laycnek - ráncoltam össze a homlokomat gondterhelten, miközben a tányér mellé tettem a kést.
Feladtam.
Hülye vagyok én a kajakészítéshez.
Talán ezért a nők feladata...
- Miért? Mit tettél? - kérdezte gyanakodva, a pultnak dőlt.
- Semmit - forgattam szemeimet. - Csak megkérdeztem, lenne e a barátnőm, már ha ez jelent valamit a mércéden.
- Na! - vigyorodott el. - Gratula! - biccentettem köszönetképpen, féloldalasan elmosolyodtam. - Vigyázz a húgomra, Saade!
- Azon leszek.
Bólintott, s ezzel le is rendeztük a témát. Kicsit mondjuk azért gázosabbnak képzeltem el ezt az egész beszélgetést, de már nem lehet tudni, mire is számítson az ember ebben a házban...
- Dean merre van? - kérdeztem végül, hogy megtörjem a kínos csöndet.
- Ó, csak én csövelek nálatok - nevetett jókedvűen, talán kicsit feszengve is. - Asszem ő átcuccolt egy közeli hotelba.
Semleges arccal bólintottam, majd egy kanál domború részében leellenőriztem a monoklimat. Már nem volt olyan gáz, de azért hálás sem voltam érte. Mondjuk ki lenne az?
Elég szarul ismerkedtünk meg, és tudva, a húga most már ténylegesen hozzám tartozik, nem csak ál-kapcsolatilag... hát, fel kell kötnöm a gatyámat - gondoltam.
- Bocs, Eric. Dean helyett is - húzta el száját sajnálkozóan Oliver. - Fafejű egy ikrem van, de szerintem mindkettő tesóm az, ha már itt tartunk.
Felnevettem. Igaza volt.
- Amúgy meg, visszatérve az eredeti témára, tényleg tedd boldoggá a kishúgomat, Eric. Megtalállak,  ha nem, és apámnak van lőfegyveri engedélye is - paskolta meg vállamat. - Rendes fickó vagy te, én tudom.
Ezt valahogy nem tudtam elviccelni, pedig annyira megvolt rá az inger.
- Nem fogom - ígértem meg másodjára is, bár másmilyen formában.
- Sok sikert a... reggelihez - vigyorgott rám, és kifordult a konyhából.
Nagyot sóhajtva nézegettem a szenes kenyeret, miközben a fejemben ringlispílként pörögtek a gondolatok. Sosem tudnék ártani ennek a lánynak... pedig öcsém, kezdetekben milyen terveim voltak vele... - szorult össze a gyomrom. Megráztam a fejem, és újból nekikezdtem a reggelinek. Vagyis annak, ami sikerült belőle.
Nem tudtam rajta sokat javítani, de azt hiszem, ez már az ötlet megszületésekor egy veszett ügy volt. Sosem voltam jó a konyhai dolgokban, én még a fagyasztott gofrit is el tudtam rontani. Vagy sózni.
Halk kuncogást hallottam a hátam mögül. A csalódottságom - hogy nem tudtam meglepni egy valószínűleg pocsék reggelivel - hamar eltűnt, miután megfordultam, és megláttam őt. Átöltözött, mióta otthagytam a kanapén, és télhez képest, kissé lengére is vette a figurát. Egy rövid short volt rajta, és egy tőlem kölcsönzött fekete, vastag anyagú pulcsi. Haját hagyta a maga természetes hullámosságában a vállára omlani, a pulcsi ujja a kézfejére lógott, és arcán egy levakarhatatlan mosoly virított. Álmosságának nyoma sem volt.
Elmosolyodtam, valahogy öröm volt látni a ruhámban. 
Letettem a kést az asztalra, és odasiettem hozzá. 
- Mizujs?
- Reggelente kerülnöm kellene a nevetést, mert fájnak az arcizmaim, de ez... - mutatott az asztalra és rám. Az asztalt még értettem, mert tényleg olyan volt, mintha egy bomba csapódott volna bele, de hogy rajtam mi vicces lehetett, arra nem tudtam rájönni. Akkor.
 Laycie megnedvesített egy zsebkendőt, aztán megállt előttem, és törölgetni kezdte az arcomat. Elég értetlen képet vághattam, mert megint halk kuncogást hallatott.
Valamiért imádtam hallgatni, ahogy nevet. Engem is arra késztetett. Önkénytelenül.
- Totál fekete vagy a szénportól - magyarázta, miközben felnevetett. - Ez nekem készült? - biccentett az állával a tálca felé, amin ott virított az elfeketedett pirítós, némi dzsem és egy bögre kávé, illetve tea - reméltem, hogy az legalább iható.
- Igen, de lehet jobban teszed, ha nem kóstolsz bele... Nem akarlak megmérgezni - húztam el a számat, miközben próbáltam nem arra gondolni, Laycie mennyire közel állt hozzám, és mennyire édesnek tűntek az ajkai, amik beszéd közben mozogtak. Meg akartam kóstolni őket, de nem volt hozzá elég merszem.
Abbahagyta az arcom törölgetését, az asztalhoz lépett, letört egy harapásnyit a pirítósból, aztán bekapta.
Szárazon nyeltem egyet. 
Tényleg nem vagyok normális... Már attól beindulok, hogy enni látom!
Megkíséreltem mélyeket lélegezni, és nem az egyre inkább feszülő gatyámra gondolni, de nem sokat segített a helyzetemen, hogy az a nyomorult lekvár lecsöppent Laycie kezére, s ő lenyalta azt onnan. Elkiabáltam a "nem gondolok semmi piszkosat a barátnőmről, nehogy elrontsam a dolgokat" dolgot, azt hiszem.
Próbáltam nem elvigyorodni a gondolatra, mégis hogyan hívtam őt gondolatban, de öcsém... Nem is kell ecsetelgetni, szerintem, mekkora örömet okozott ez nekem.
- Nem vészes - vigyorgott rám pimaszul, miután lenyelte a falatot.
-  Örülök - motyogtam. A telefon csörgése mentett meg attól, hogy kínos helyzetbe hozva magam, Laycie-hez lépjek, és addig csókoljam, amíg csak szusszal bírom.  - Halló - vettem fel, közben az oldalamhoz húzva a barátnőmet. A hang, amit a vonal másik végéből hallani véltem rögtön mosolygásra késztetett, ugyanakkor picit be is tojtam a gondolatra, mennyi ideje nem beszéltem már vele. - Emery! Hogy vagy, húgi?
Belepusziltam Laycie hajába, aki viszonozva ezt, a pólómba nyomott egy csókot.
- Eric... - Még ennyi idő után is felismertem Emery hangsúlyából, hogy mikor van baj. Az arcomról azonnal leolvadt a mosoly, hogy helyét átadja az aggodalomnak. Laycie meglátva arckifejezésemet kicsit elhúzódott tőlem, és aggódva kémlelte arcomat.  Ennyire furcsa és gyors lett volna a reakcióm, a mimikáim?
- Mi történt? - Halványan érzékeltem Laycie aggodalommal teli arcát, és, hogy a testhelyzetéből ítélve segíteni szeretne, de inkább kizártam őt, bármennyire hangzik is ez szarul, és csak a legkisebb testvéremre koncentráltam. Hiszen hallhatóan nem volt minden rendben.
- Anyu... - Emery hangja halk és rémült volt, a gyomrom pedig kezdett egyre kisebbre zsugorodni.
- Mi történt vele?
- Az orvosok azt mondták, infarktus. Elliot, Ethan, Cate és én a kórházban vagyunk, a többiek már jönnek, de... Gyere ide, kérlek! - A halk hüppögésből könnybe lábadt a szemem. Gyorsan hátat fordítottam Laycie-nek, és letöröltem az áruló cseppeket. Sosem tudtam elviselni, ha a húgom sírt. Senkit sem volt jó így látni, de azt, aki az én véremből való, a mindent jelenti számomra, s zsigereimben van a védelmezése, pláne nem.
- Beszélek Lucasszal, és az első géppel indulok - vágtam rá azonnal. - Minden rendben lesz! - ígértem.
Bontottam a vonalat, és kissé sokkosan meredtem magam elé.
Infarktus?!
Nem veszíthetem el őt is! Az egy dolog, hogy én bunkó voltam vele, és a családommal sem tartottam annyira a kapcsolatot az utóbbi időben, de attól még nem történhet ilyesmi!
- Valami baj van? - Összerezzentem, ahogy Laycie ujjai hátamhoz értek.


Eric pillanatokon belül az emeleten volt, és mikor utána rohantam, már a táskájába pakolta a dolgait.
- Eric, mi történt? - kérdeztem egyre idegesebben.
- Anyukám kórházban van. Haza kell utaznom - foglalta össze a lényeget, igencsak hadarva. Bólintottam, és féltően követtem tekintetemmel alakját mindenfele, majd nyújtottam felé a telefonját, amit utána hoztam. Egy féloldalas, futó mosollyal köszönte meg, majd fordult is vissza a csomagjához. - Megbocsátasz egy pillanatra? - emelte fel kezét bocsánatkérően, majd telefonját kezébe véve, feloldotta a zárat, és a névjegyzékbe lépett. Gondolom Lucast hívta. Orrnyergét masszírozva szólt bele a telefonba, majd mesélte el a történteket és kérte, foglaljon neki egy jegyet a legelső Svédországba tartó gépre. Megköszönte, kinyomta, majd felnyalábolva a táskáját, kifelé vette az irányt.
Nem igaz, hogy sosincs minden rendben!
Már a folyosón járt, én aggódva követtem, mikor a kanyarban feltűnt Oliver alakja is. A haját egy törölközővel dörzsölgetve lépett ki a szobából, de hirtelen megtorpant, mikor meglátott minket.
- M'baj? - kérdezte alig érthetően, miközben ásított egyet. Tudva, ő már egyszer ébren volt, és beszélgetett is Erickel a konyhában, én furcsán néztem rá, de aztán inkább ráhagytam.
Nem vagyok se nem vak, se nem süket. Na meg hülye sem.
- Eric elutazik - válaszoltam. Ő hálásan nézett rám, gondolom az okból, hogy nem kell még egyszer elmesélnie a történteket, és átvettem tőle a magyarázó szerepét.
Rámosolyogtam, hogy tudja, semmit sem tesz.
- Te is mész? - fordult felém a bátyám érdeklődve, Eric is így tett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és elgondolkodtam: Eszembe sem jutott, hogy ha elmegy, távol kell lennem tőle ki tudja mennyi ideig, miközben szüksége lenne rám.
Na meg ugye, még egy teljes napja sem voltunk együtt. De nem lehettem önző.
- Nem, inkább nem tartanék most vele - válaszoltam végül.
Eric furcsán nézett rám, kutakodóan, és kicsit talán sértetten is. Egyből megmagyaráztam a döntésemet, tudva, mennyire félreérthette.
- Nem azért, mert nem szeretnék segíteni, vagy veled lenni, mert mindennél jobban akarom most ezeket, de szerintem most talán nem kellene veled utaznom... Koncentrálj a családodra, segíts anyukádnak, beszélj a tesóiddal, és én majd valamikor máskor ismerkedek meg velük. Nem akarom elvonni a figyelmedet, nekik szükségük van most rád - érveltem, hozzáteszem, szerintem egész jól.
- És neked? Neked nincs szükséged rám? - lépett közelebb hozzám, hirtelenjében elfeledkezve a történtekről. Végigsimított az arcomon, tenyerébe pusziltam.
- Nem jobban, mint máskor.
- Rendben - fordította el egy pillanatra a fejét, mintha mérlegelni akarná a dolgokat, aztán visszanézett rám. - Igazad van. Majd lesz egy kellemesebb pillanat arra, hogy megismerkedj a családommal. Bár amúgy érdekes egy famíliám van, de ez lényegtelen... Csak érted, furcsa lesz, hogy nem vagy velem - mosolygott rám kissé keserűen. - Neked is... furcsa lesz? - Hangja tele volt kétséggel. Eddig még sosem vettem észre, hogy Eric bizonytalan lenne, de most, talán az elválás, vagy a történtek miatt mintha mégis az lett volna. Hiszen az együtt töltött hónapok alatt végig egy házban éltünk, együtt aludtunk, összebújtunk, nevettünk és mesét néztünk reggelente, meg ilyen butaságnak tűnő kis dolgok, amik nekünk szerintem sokat jelentettek... Érdekes volt maga a gondolat is, hogy nem lesz velem, ki tudja, mégis meddig.
De teljes mértékben megértettem. Miért is ne tettem volna? Az anyukája kórházban volt, a tesója a hallottak alapján sírva hívta fel... szerintem én már a reptéren lettem volna, mondjuk könnyekben úszva. Mondjuk.
- Hiányozni fogsz - ismertem be, miközben éreztem kivirágozni az apró tűzrózsákat az arcomon. Nem értem mondjuk, ezen mégis miért pirultam el, de talán annak tudható be a zavarom, hogy ezt először ismertettem vele, már a kapcsolatunk ideje alatt.
Whoa, kapcsolatunk...
Eric vigyoráért viszont megérte zavarba jönni. Olyan sugárzó volt, hogy a szívem egyből hevesebben kalapált tőle. A vallomásért apró csóknak induló ajándékot kaptam, aminek a vége az lett, hogy kifulladva kapkodtam levegő után.
A telefon csörgése zavarta meg búcsúzkodásukat. Zavartan sétáltam le a lépcsőn Eric mellett, majd vettem át tőle a táskáját, amíg ő fogadta a hívást. Gyanítottam, Lucasét.
- Igen? Rendben, kösz - intézte el gyorsan a beszélgetést, aztán újra felém fordult. - Öt perc múlva itt lesz értem a kocsi, ami kivisz a reptérre. Tízkor indul a gépem. Amint leszállunk hívlak, rendben? - tépte fel a bejárati ajtót, átvette tőlem a zsákját, aztán megállt, hogy el tudjunk búcsúzni.
- Oké - bólintottam. Nem tudom, miért, de valamiért furcsa érzés kezdte szorítani a mellkasomat. - Eric... - szólaltam meg tétován, csak hogy eltereljem a figyelmemet. - Szerinted hazamehetnék erre a pár napra? Vajon megengedik Beckék?
A reakciója esküszöm megdöbbentő volt. Rám kapta tekintetét, amit eddig a feljárón tartott, és követelőzően vizslatta arcomat.
- Mármint anyudékhoz haza, vagy Skylerékhez haza?
Összeráncoltam a homlokomat. Arckifejezése olyan volt, mintha szinte könyörgött volna az első opcióért.
- Skylerékhez haza. Miért?
Vállat vont, én meg egyre értetlenebb lettem. Miért olyan fontos ez?
Átfutott valami az arcán. Szólásra nyitotta a száját, de pont ebben a pillanatban érkezett meg az a rohadt kocsi és dudált kettőt, így Eric összeszorított ajkakkal kapta oda fejét, majd vissza rám. Felsóhajtott, aztán rántott egyet a vállán lévő szíjon.
- Ha baj akadna, azonnal hívsz, oké?
Bólintottam.
Mégis mit akart mondani Skylerrel kapcsolatban?! És milyen baj történhetne, ha már itt tartunk?
Agyam egy eldugott részében fintorogtam volna, amiért ilyen érzelmes búcsút tartottunk, míg a másikban vigyorogva ugráltam örömömben, hogy ez megadatott nekem. Már nem az a része miatt, amiért Ericnek el kellett mennie, inkább az okból, hogy volt valaki, akivel ilyen cukin búcsúzkodhattam. És ez azért feldobott.
Megdörzsöltem felkaromat, mivel kicsit azért nagyon hideg volt, s ezt Eric is észrevette, így gyorsan reagált.
- Mennem kell - nyomott egy gyors csókot a számra, miközben a sofőr átvette tőle a cuccokat, és betette a csomagtartóba. - Hívlak majd, és vigyázz magadra! Ha az a Nolan gyerek mondana valamit, gyere haza - utasított szinte, mire fintorogva bár, de bólintottam. Honnan tud ő Nolanről?! Félig beszállt a hátsó ülésre, miközben még mindig a kezemet szorongatta. - Szeretlek, és vigyázz magadra!
- Kezdesz nyálas lenni, jelezném - nevettem fel, végre hozva a formámat, miközben egyáltalán nem így gondoltam. Megmelengette a szívemet ez a pár mondat, elképesztő boldogságot hozva ezzel nekem. - Én is, és tudod, hogy fogok. Jártam önvédelemre - dicsekedtem.
Wíí, azt mondtam, én is szeretem! - ugrált belső istennőm örömében. Megbolondultam.
- Elképzeltelek verekedni, és tetszett - nevetett fel, majd kaptam még egy utolsó csókot, Eric beszállt a fekete kocsiba, és elhajtottak. Én meg álltam a feljárón, és a kocsi után bámultam. Eric reakciójától valahogy elment a kedvem attól, hogy hazautazzak. Plusz nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy reagált Skyler nevére. Őt is fel kellene hívnom - futott át az agyamon, mikor már a nappaliban ültem egy pohár forró tea társaságában, és a tévére meredve agyaltam a történteken.


- És milyen a Londoni élet? - kérdezősködött Kyle, miközben ölébe pakolta a lábamat. Felnevettem, és boldog voltam, amiért megtartotta ezt a szokását. Mintha minden a régi lett volna.
Hála Istennek nagyon hamar túljutottunk azon a részen, hogy miért is titkoltam el a házasságomat, meg alapban a kapcsolatomat, és úgy tudtunk beszélgetni Kyle lakásának nappalijában, mintha az eltelt hónapok meg sem történtek volna. Csupán azt sajnáltam, hogy Sky nem lehetett itt, de megértettem az indokait, mikor azt mondta sajnálja, amiért kimarad a jóból, de éppen Evannal vakációznak. örültem a boldogságuknak, reméltem, még sokáig együtt lesznek.
- Király - vontam vállat. - Nem sokban különbözik az itteni, vagy a Kaliforniai életemtől, de attől még jó.
- Na és az új sorozatod? - huppant mellém Valerie egy Hawaii pizzával a kezében, amiből később nagyot harapott.
- Imádom - csillant fel a szemem. - Olyan jó... Maia tök nagy arc, perfektül ki lett alakítva a sztori és a személyisége is, egyszerűen fantasztikus őt alakítani, és remélem, nektek is tetszik - néztem rá nyomatékosan, nehogy nemet merjen mondani.
- A kedvencem, ne félj - veregette meg vállamat Val vigyorogva. - És mesélj... Lefeküdtetek már?
Golflabda méretűre nyílt szemekkel néztem a barátnőmre, aki egyszeriben nagyon perverz lett. Régebben kifejezetten visszahúzódó és "tiszta" volt, szóval nem csoda, ha meglepődtem. Ráadásul milyen nyíltan is kérdezte ezt meg...
- Nászéjszaka meg a vonzó énem, tudod - húztam el számat színpadiasan, mint aki lebukott.
Úr Isten, ekkorát még éltemben nem kamuztam! De ha már hazudunk, csináljuk is jól, nincs igazam?

6 megjegyzés:

  1. Ahw! <3
    Eric milyen édes már, hogy próbált reggelit csinálni Laycie-nek *_*
    Ha jobban belegondolsz, melyik pasi tenné ezt meg? :D
    A kicsi Eric kicsit sem örült annak, hogy Laycie lenyalta a kezéről a lekvárt :DDD
    "Nászéjszaka meg a vonzó énem, tudod!"
    Kedvenc rész :D
    Siess xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a gesztus szerintem is cuki, és valóban igen ritka. :D
      Hehe, a "kicsi" Eric! :""D
      #polyén
      Örülök, hogy tetszett! :) <3 xx

      Törlés
  2. Óó jaaj, ó jaj... :DD Kezd egyre viccesebb lenni a sztori, ha érted, mire gondolok :D A nyakamat tenném rá, hogy Layc már belegondolt abba, hogy milyen lenne Ericcel az első alkalom :P
    Nagyon édes, hogy megpróbált reggelit csinálni, de mindig elrontotta szegénykém!
    Egyébként kíváncsi lennék, hogy vajon mi történne, ha Layc és Skyler újra találkoznának... Csajbunyó (ha már így utaltál az önvédelmi órákra :D)?
    Siess a kövivel, amennyire az időd és kedved engedi, már NAGGGGGYON kíváncsi vagyok a folytatásra!
    Barby xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem értem, bár nem biztos. :"D
      A következő részből kiderül! :3
      Átment akkor? Nahh, eddig Te vagy az egyetlen... xD Bár még nem vagyok biztos a dolgomban... :/
      Holnap érkezik! :)
      Köszönöm kommented! <3

      Lots of love, RS

      Törlés
  3. Juuuuuj... ez elképesztő! Jó lett :D ;) Eric még mindig imádni való.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen, örülök, hogy tetszett! :)
      Ez így van. :D
      xoxo, RS

      Törlés