Huszonharmadik: Akarlak, Eric!

Hali, Sültkrumplik!

Sajnálom a késést, magyarázatként csak azzal a fránya sulival tudok szolgálni. Rohadt sok a tanulnivaló már most, és én októberhez képest is szörnyen utálom a sulit, várom a szünetet. :c 

De most itt vagyok, és egy olyan fejezetet hoztam nektek, mely nagyon nagyon remélem, tetszeni fog. *o* Rövidebb lett, mint az átlag, de a folytatást tekintve kénytelen voltam itt abba hagyni.

Köszönöm, hogy velem vagytok! -> ez elmaradhatatlan. :')

Ps.: Mostantól szerintem péntekenként lesz rész, legkésőbb szombaton, mert csak így bírom, sok a tanulnivaló...

Jó olvasást,

xx.RS

Akarlak, Eric!

{Laycie Phell}

Az év utolsó napján semmilyen tervünk nem volt. Eric estére bulit szervezett, én lustálkodni akartam, Floyd rohangálni szeretett volna... úgyhogy végül eldöntöttük, a legkisebbnek kedvezünk, s sétálni megyünk. Amúgy is kötelezettségünk volt kimozdulni a házból, hogy fotók készüljenek rólunk és ilyesmik, de szerintem mi már régen nem tartottunk abban a fázisban, hogy megerőltető lett volna együtt lennünk. Összeszoktunk, igaz mosolyokat villantottunk és részemről az érzelmek is megváltoztak. De, hogy Eric hogyan vélekedett a témáról...

Egyébként ebben az a legfurcsább, hogy nem voltam sosem az a félős csaj. Bátran kimondtam a véleményemet, káromkodtam, teli szájjal röhögtem és néha magasról tojtam az illemre is... erre meg az utóbbi időben olyan voltam, mint valami törékeny virágszál, egy porcelánbaba. Talán Eric tette ezt velem, nem tudom. De annyi biztos, hogy tetszett nekem így. Ez egy új én voltam, és bejött ez a változás. Valahogy jobban magaménak éreztem ezt az énemet, úgy gondoltam, én - és ez azért rohadtul ijesztő még, jelenleg - egy ilyen lány vagyok. Valahol, mélyen...

Felöltözve ugrabugráltam a nappaliban Eric előtt, aki nagyon nem akart felkelni a kanapéról. Hajolgatott össze vissza, hogy láthassa a tv-t, de én is minduntalan mozdultam vele együtt, ugyan abba az irányba. Nem engedtem. Meg amúgy is, mi ez már?! Mozduljunk ki ebből a rohadt házból! Sétálni akarok! Most! Azonnal! Levegőt...

- Na jó! Én feladom! - vágtam kezeimet csípőmre, bosszúsan néztem rá. Eric csak felnevetett. - Mi a legnagyobb félelmed?

Értetlen arccal vizslatott, felvonta egyik szemöldökét.

- Parancsolsz?

- Mi a legnagyobb félelmed, tata? - ismételtem meg nagylelkűen.

- Hogy megtámad egy óriásgombóc - nézett rám halál komolyan, amolyan póker arccal. Az egyik pillanatban még próbáltam dühös lenni, a másikban pedig azt hittem, megpukkadok a röhögéstől. Ez az ember nem normális!

- Te hülye vagy - röhögtem, előre hajolva támaszkodtam meg térdeimen és próbáltam megnyugodni. Az az arc mindent vitt! - De mindegy is... valahogy úgy érzem, nem akarom én ezt tudni, viszont a kérdésem lényege, hogy ha nem mozdulsz meg, rád küldöm a személyes, százezres nagyságú óriásgombóc hadseregemet! - fenyegettem meg ujjammal, és csak színészi mivoltomnak köszönhetem, hogy nem nevettem el magam. Pedig a késztetés meg volt rá...

- Nem, csak volt egyszer egy ilyen álmom, és... - kezdett volna a magyarázkodásba, felállt és tudálékos arccal nézett rám, majd amikor megráztam az unott fejem, ő valahogy egyből elhallgatott.

- Akkor is egy idióta vagy - vontam vállat, közölve a nyilvánvalót. Beleegyezően nevetett, majd kicsit haladva segített felvennem a kabátomat, ő is magára húzta a sajátját, Floydnak pedig szólni sem kellett, máris előttünk volt, s az ajtónál toporgott, nyüszített, hogy engedjük már ki. Az oltásokat elvileg már mind megkapta, és volt is annyi idős, hogy utcára mehettünk vele, szóval nyugodt szívvel nyitottam ki az ajtót és hagytam szó nélkül, mikor a csöppség elsőként suhant ki rajta. Farka ide - oda járt, szinte ugrált örömében és én is valami ilyesmi állapotban lehettem, mikor Eric ujjait enyémek közé csúsztatta, s elindultunk a járdán. Tudtam, hogy csak az esetleges fotósok miatt csinálta, de akkor is nagyon jól esett. Repestem.

Egész úton lényegtelen dolgokról beszélgettünk, annyit nevettem, hogy szinte már fájt az arcom és a hasam. Biztos voltam benne, hogy képek is készültek rólunk, úgyhogy egyszer-kétszer előfordultak mű-gesztusok is, de nem zavartak. Élveztem, ahogy csókot nyomott a halántékomra, a hajamba - vagyis a sapkámba, mivel a tél még mindig tartott és tarolt -, ahogy átkarolta a derekamat, a forró csoki - bajuszomat is letörölte... Mondjuk csak azután, hogy lefotózta, és felrakta IG-re és szerintem Twitterre is, de ez jelenleg lényegtelen. Szóval azt hiszem, ez a nap tényleg tökéletesen indult! De mégis úgy éreztem, lesz itt még valami nagy, valami csattanó. Valahogy benne volt a levegőben. És nem tudtam, féljek e tőle, vagy izgatottan várjam az eljöttét. Ami egyébként nem is olyan sokára bekövetkezett.

Egy nagy bevásárlást követően leültünk a nappaliba, és tervezgetni kezdtünk. Még dél sem volt, úgyhogy bőven volt időnk tekintve, hogy a naptárazott szórakozás hét tájékán kezdődött.

- Szerinted mit csináljak kajának? Valami kell - morfondíroztam a szőnyegen ülve, kinyújtott lábakkal magam elé meredve, miután felaggattuk az égőket. Floyd az ölembe mászott, a füle tövét vakargatva néztem fel Ericre, aki előttem állt. Még otthoni szerelésben is rohadt szexin hatott, komoly megerőltetés volt, hogy ne harapjak alsó ajkamba.

- Rendelünk pizzát - vont vállat. - Nem kell semmi luxus, Azy. Tökéletes partyt csapunk, jönnek a haverok is...

- Haverok? Eric, mindössze Drew, Lucy, Oliver és Kyle jön, plusz talán Skyler...

- Ne a mennyiségre menjünk, szívi, hanem a minőségre - huppant le mellém, hatalmas tenyerét combomra tette. Tudálékosan nézett rám, felkuncogtam, mire egy gyermeteg mosolyt villantott.

- Igazad van - ismertem be. 

- Mint mindig! Amúgy meg... Kibékültetek Skylerrel?

Felélénkülve válaszoltam, boldoggá tett a kérdése, ahogy érdeklődött a barátnőmmel való kapcsolatom felől, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a hangsúlyt, ahogy kiejtette a szőke lány nevét. Olyan... lenéző, titkolózó, vagy tudom is én, milyen volt.

- Nahh - csapott a combomra, majd felpattant. - Folytassuk, mert sosem végzünk!

Bólintottam, és én is feltápászkodtam. Floyd elfutott valamerre, én pedig a felmosóhoz igyekezve kezdtem neki a takarításnak. Nem csak amiatt csináltuk, mert jöttek a vendégek, amúgy is szükség volt már rá. Utáltam, ha piszok, szemét volt körülöttem, Eric viszont kissé rendetlen volt és ezt nem is szándékozott titkolni. Na jó, én sem voltam szent, de én sem tagadtam le sosem.

Nem telt el sok idő, mi már befejeztük az apróságokkal való vesződést, és mehettünk a konyhába. Ericet befogtam kuktának, és nekiálltunk az apróbb nasik elkészítésének. Nem vittük túlzásba, de nem is terveztük. Egyszerűen szükségtelen volt.

- Mikor érkeznek, szerinted? - fordult felém Eric kíváncsian, miközben mindketten a  jól megérdemelt szünetünket élveztük, s a pulton ülve lóbáltuk a lábunkat, kezünkben egy - egy fekete kávéval, vagy esetemben teával. Sosem változok...

- Amikor ideérnek - nevettem fel. - Egyébként meg nemsokára, szal' menni kéne készülődni.

Pár perc elteltével pedig már a zuhanyrózsa alatt álltam, és ellazult izmokkal folyattam magamra a kellemesen forró vizet. Tudva, mennyire ráérek nem siettem, lassan átmostam magam a tusfürdőmmel, majd a hajamat is megmostam, és már készen is voltam. Egy törülközőt magam köré csavarva sétáltam át a szobámba, hogy aztán egy villámgyors hajszárítást követően belebújhassak a már kikészített ruhámba. Fehér anyaga kissé szellős volt, s a hasamból is láttatni engedett egy keveset, én mégis bele szerettem, és tudtam, hogy Eric is így látja majd. Hajamat engedtem a vállamra omlani, minimális sminket vittem fel az arcomra és lábaimra szokásomtól eltérően magassarkút húztam. Az egész alakos tükrömbe belenézve megállapíthattam, jól néztem ki, és tudom, ez roppant egoistán hangozhatott, de hát mit lehet tenni? Anyám lánya vagyok, és attól még, mert nem voltam megelégedve néhány részemmel, még - látszólag - büszkén tudtam feszíteni egy kicsit mutatósabb darabban. Kötelességemnek éreztem, hiszen, számomra meglepő módon, de a rajongóim több, mint vele tini volt, s pont abban a korban lehettek, amikor mindenki elégedetlen magával. Én pedig, ha csak ennyivel is, de segíteni akartam nekik. Régebben anyu beleegyezett, hogy szervezzünk egy olyan "találkozót", ahol együttesen edzettünk, beszélgettünk, s ezzel is közelebb kerültünk egymáshoz a rajongóimmal. Imádtam azt a két napot.

Mikor lesétáltam a lépcsőn, már éreztem magamon Eric tekintetét. Amint az utolsó fokról is leléptem már tudtam, sikeresen magam mögött tudhatom a figyelme felkeltését, ugyanis ő minduntalan fedetlen lábaimat nézte. És ez jó érzés volt. Mondjuk kinek nem esik jól egy kis visszajelzés?!

- Bomba vagy - mosolygott rám Eric, jobbját felém nyújtva invitált egy ölelésre. Kissé meglepetten, de elfogadtam gesztusát, és mellkasához bújtam. Férfi parfümje megcsapta orromat, szinte már bódítóan hatott rám. Szorosan ölelte át derekamat, arcát nyakamba fúrta és én lehangoltam vettem észre: még magassarkúban is alacsonyabb voltam nála. De rohadt jó.

Mindenki megérkezett, és kezdetét vette a szórakozás, dumálás, mindent felülmúló hülyülés. Tíz óra körül lehetett, és én Lucy kezeit fogva táncoltam azt hiszem, pont egy asztalon. Röhögtünk, csillogott a szemünk és össze vissza ugráltunk, rólam már a cipőm is lekerült ezzel is elősegítve a vadulásomat. Mindvégig magamon éreztem egy, szinte már égető szempárt, aztán, amikor azt kutatva megfordultam, már a tulajdonosát is megtudhattam: Eric. Egy papír poharat fogott, az ajtófélfának dőlt és figyelmen kívül hagyta a folyamatosan hozzá beszélő bátyámat. Oliver nem zavartatta magát, halál nyugiban mondta neki, nem szándékozott abba hagyni, aztán a következő, amit észre vettem az volt, hogy Lucy is eltűnt mellőlem, és Drew ölében foglalt helyet a kanapén. A lány nem ivott semmit az almaleven kívül, de Drew azt hiszem, hármójuk adagját is magára vállalta. Kedves.

Oliver is feladta, csatlakozott a mindvégig csöndesen nézelődő Kyle-hoz, és őt bódította a hülyeségeivel. Skyler nem jött el, amit bár sajnáltam, de valahogy mégis örültem neki. Zavart, ahogy Eric reagált az említésére, és inkább megkíméltem magam a durcizásától, amivel nagy valószínűséggel csak tönkre csapta volna a hangulatomat. Nem kell az nekem.

Tekintetemet visszavezettem a "férjemre", aki még mindig engem nézett. 

Tudtam, hogy ő nem fog közeledni felém. Kihívóan nézett rám, direkt piszkálva az agyamat, talán még tudatosan is. Úgyhogy fogtam magam, leugrottam a fa asztalkáról, és céltudatosan indultam el a srác felé. Talán vakmerőségem a piának és a magam okos eszének köszönhető, de nem foglalkoztam ezzel. Az egyetlen, mely az agyamban járt az az volt, hogy minél előbb táncolhassak egyet-kettőt azzal a kikúrt szexi sráccal, aki lerakva a poharát a polcra, szexi félmosollyal illetett.

- Eric Khaled Saade - álltam meg előtte, és próbáltam nagyon csábosan pislogni, ezzel is elvenni az eszét. Nem tagadom, nagyon jól szórakoztam, mikor végigmért, majd alsó ajkába harapott.

- Sajnálom azt a múltkori csókot - búgta, miközben derekamat átkarolva a szoba közepére húzott. Halványan érzékeltem, ahogy valaki feljebb tekerte a hangerőt, a basszust már szinte a bensőmben éreztem, de nem zavart. Alig hallottam valamit a fülemben dobogó szívverésem miatt, éreztem, ahogy ereimben megtódult a vér és nem voltam biztos abban sem, hogy meg tudok állni a lábaimon. Pusztán azzal elvette az eszemet, hogy hatalmas tenyerét derekamra simította, és lassan táncolni nem kezdett velem.

- Na és ezt a mostanit? - Nem tudom, miért voltam ilyen kacér. Nem tudom, hogy gondoltam ezt, de életem legjobb döntése volt az, hogy hagytam, hogy megcsókoljon. Ajkaink érzékien fonódtak össze, karjaim automatikusan nyaka köré fonódtak, és egy sóhajjal engedtem be nyelvét is számba, ami később édes táncra hívta enyémet. 

Átölelt, magához húzott, teljesen kizártuk a világot. Csókjában annyi vágyat, rajongást és gyengédséget éreztem, hogy teljesen elmerültem benne. Behunyt szemeim leplén elképzeltem, hogyan nézhettünk ki kívülről, de nem voltam ura a gondolataimnak, és ennél több nem is telt tőlem, mert érzéseim annyira elsöprőek voltak, hogy egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Az érintése, az ajka puhaságába olvadtam, elvesztem a csodálatos, lebegő, súlytalan együttlétben. Mintha felhőkben siklottunk volna, esetleg szivárványon, dacoltunk a gravitációval, kötelékek nélkül. Olyan mély, lelkes csókban forrtunk össze, amelyből nincs visszaút a földre. De mi nem is akartunk. Erős karjaival védelmezően ölelt, bársonyos nyelve az enyém köré fonódott, számomra eddig ismeretlen vonzalmat és vadságot hozva a testembe. Nem csupán csókolóztunk... ez valahogy több volt. A mi kapcsolatunk volt több, mint eddig ezzel a fordulattal. És megszédültem, ahogy ez a gondolat eljutott a tudatomig, bár nem volt könnyű dolga az állapotomat tekintve.

A lámpafény átragyogott a szemhéjamon, lábujjhegyre álltam, miközben elhúzódtam tőle.

- Akarlak, Eric - súgtam ajkaira, ziháltam. 

Csupán egy századmásodpercig habozott, a következő pillanatban pedig előre hajolva rátapasztja száját az enyémre. Combjaim alá nyúlva ölébe kapott, és a lépcső felé indult. Elborult az agyam. Nem gondolkodtam. Karjaimmal nyaka körül leltem fogódzóra, ajkaitól nem váltam el. Ahogy felértünk, berúgta az első ajtót, ami a folyosón volt és az ágy felé sétált velem. A matracra fektetett, és fölém mászott. Úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese, csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, s mindez velem történt. Velünk. Erickel és velem: Kettőnkkel. Szilveszter este, nem tudom pontosan, hány órakor. De abban a pillanatban úgy éreztem, ez lesz életem legszebb éjszakája, és 2014 csodálatos véget fog érni.

Kikapcsolódott az egész világ. Eltűnt a Hold, a Nap, a tűzijátékok, Floyd, az eső, a szüleink és a barátaink a földszinten, felszívódtak az utcák is a semmibe. Csak ketten léteztünk a semmiben, élve, létezve, elevenen. Lábamat felhúztam, az oldalának simult. Isten tudja csak, mégis hogyan, de a következő pillanatban már én voltam felül, és csípőjére ülve hajoltam újra ajkaira. Hasizomból ült fel, és emelte fel karjait, hogy aztán nyakán átbújtatva megváljon a pólójától. A szoba legtávolabb eső sarkába dobtam azt, majd bárgyú mosollyal tűrtem, ahogy Eric hátamnál matatott, minden bizonnyal a cipzárt keresve. Megtalálta, s miután a kis gombot is kikapcsolta a tetején, le is húzta. Hátam immár fedetlen volt, s ő gerincem mentén simogatta forró bőrömet. Megremegtem az érintésében, majdnem bele is nyögtem mindeközben szenvedélyesen tartó csókunkba. Lesimította vállamról az anyagot, mely derekamra hullt. Elválva ajkaimtól csókot nyomott a két mellem közötti gödörbe, majd újra visszatért számhoz. Ekkor én húzódtam el és kis puszikkal hintettem be izmos mellkasát, érezhetően megremegett. Fejét hátravetette, alsó ajkába harapott. Mikor abbahagytam, két kezem közé fogtam arcát, és enyémmel - majdnem - egy vonalba húzva hajoltam ajkaira.

Aztán hirtelen, egyszer csak elhúzódott tőlem. Először fel sem fogtam, mi történt. Az a rengeteg ital, amit a szervezetembe juttattam megtette a hatását; igazából nem is voltam tudatomnál. Akkor ébredtem fel ebből a mámorból, mikor Eric az éjjeliszekrényen lévő vázából rám borította a vizet, és én a hirtelen jött hidegtől, és magától a helyzettől felsikkantottam. Aztán leesett, milyen helyzetben is voltunk. Leesett, hogy félig pőrén ültem előtte. Leesett, milyen szerencsés is vagyok, amiért gyorsan józanodok, és a másnaposság is máshogy jön ki rajtam, mint az átlagon, szóval a reggelem sem lesz olyan nehézkes. Ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, mi is történt. Vagy, hogy mi is történhetett volna. És azt hiszem, el kellett volna szégyellnem magam, és összébb húzva magam, kifutni a szobából. De nem tettem. Sűrűn pislogtam, ahogy a pilláimon ott ragadt a vízcseppek megzavartak a látásban, de én minduntalan Eric arcát vizslattam. Karjaimat melleim elé fontam, ezzel is védve magam, aztán hálásan fogadtam el a felém nyújtott takarót. Ő még mindig alattam volt. Már az alkarján támaszkodva nézett rám, ajkai elnyíltak, mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt. 

Vártam, hátha megszólal. Én nem tudtam volna mit mondani. Vagy ha mégis, azzal csak rontottam volna a dolgokon. Nem kell ezt fokozni, egyetlen hideg zuhanytól még nem józanodtam ki teljesen, de arra éppen elég volt, hogy agyam kitisztuljon. Viszont még mindig nem tudtam, miért is kaptam ezt a kedves fröccsöt.

- Laycie - szólalt meg halkan, rekedtesen. - Laycie. - Felült, és ajkam egy vonallá húzódott, ahogy mellkasunk összenyomódott. Karjait derekam köré kulcsolta, enyémek azonban a takarót tartották előttem. Nem tudtam mozdulni, az igazat megvallva féltem a folytatástól. - Nézd, Azy. Nem titkolom többé. Értelme sincs, és azt hiszem, bele fáradtam. Én... Imádlak, basszus! Oda meg vissza vagyok érted, Layc. És pont ezért nem akarom most ezt az egészet. Mert szeretlek, és tudom, hogy te nem állsz készen. És ha megtennénk, te holnap megzuhannál. Nem akarom, hogy a pia miatt tegyük meg, Kicsim. Nem akarom, hogy holnap kiabálj velem, és én minden esélyemet elveszítsem. Mert tudom, hogy attól még, mert megkapnálak, és teljesülne a tervem, amit kapcsolatunk elején már rég elvetettem, téged elveszítenélek. És ezt nem akarom, Layc. Nagyon nem. Ugye érted? Ugye érted, mit szeretnék mondani? 

Jóformán megfagytam ölében a vallomás hallatán, sós könnyek csordultak le arcomon. Egy szó vert visszhangot fejemben: "Szeretlek:" Szeret! Basszus, szeret! Sírva-nevetve hajoltam ajkaira és rajongva csókoltam meg, el sem hittem, mit mondott nekem az imént. 

Még sosem éreztem ilyet. Talán fel sem fogtam még, mi történt, de a lényeg megmaradt: nem akarta, hogy megbánjam, s akkor veszítsem el, mikor nem vagyok önmagam. Istenem, de imádom ezt a srácot!