Huszonegyedik: Mikor forró bőréhez értem...

Hali, Sültkrumplik!

Öcsém, feladtam ám magamnak a leckét az uccsó résszel! Jó hosszasan töprengtem, mégis hogyan oldjam ezt meg, s végül így sikerült.

Bevallom kicsit furcsálltam, hogy a tizenkilencedik részhez az enyémekkel együtt 14 komment érkezett, a huszadiknál pedig, mikor ezt nagy csattanónak vártam, kettő, össz. négy. Természetesen eszméletlenül imádlak Titeket köszönöm, hogy velem vagytok félreértés ne essék és értem, hogy suliidőszak van, év eleji hajrá és suli-haterek is vagyunk meg minden... De értitek. A huszonkilenc csodálatos olvasómból... :c Ami egyébként hatalmas WOW *o*
De mindegy is, nem szeretnék panaszkodni! Remélem tetszeni fog, igyekeztem.:)
Ps.: Úristeeen!! +1000 megtekintés az utolsó rész óta?! Sírok :')

xoxo, RS

Mikor forró bőréhez értem...

{Eric Saade}

Elborult az agyam, ellepte az a bizonyos lila köd. Nem tudtam, mit teszek, de egyszer csak azt vettem észre, hogy Skyler derekát megragadva felültettem a pultra, és lábai közé állva csókoltam őt. Faltuk egymás ajkait nuku érzelem vagy törődés, gyengédség nélkül. Először eszembe jutott milyen lenne, ha Laycie lenne itt, velem, ilyen forró helyzetben a konyhapulton, de aztán elűztem a gondolatot lévén, hogy éppen őt akartam kizárni a fejemből. Aztán azon agyaltam, milyen jó teste van Skylernek, csak, hogy ténylegesen sikerüljön távol tartani a barna gyönyörűség gondolatát is. 

Pár percig tartott csupán ez az állapot, ugyanis egyszer csak elhúzódtam tőle, és lesokkolva meredtem kipirult arcára. Halkan lihegett, rózsaszín, húsos ajka elnyílt, karjait nyakamba akasztotta és újból magához húzott. De ekkor én már nem reagáltam. Nem csókoltam vissza. Nem csináltam tulajdonképpen semmit. Hidegen néztem magam elé és úgy éreztem, nem tudok többé Layc szemébe nézni. Ezek után nem.

- Naa, Eric - nyűgött hisztis hangon Skyler. - Gyerünk már... Itt vagyok, én vagyok itt nem Laycie... Laycie nem csókolna meg téged, hisz tudod! Én tisztában vagyok a történtekkel, cicafiú... - nyomott csókot nyakam érzékeny bőrére, megborzongtam. - A zördülések ellenére is én vagyok Laycie lelki szemetesládája... - még egyet. - Hidd el... - még egyet. - jobb vagyok... - még egyet. - mint Laycie.

Felnevettem. Kíméletlenül, szarkasztikusan és lenézően, de felnevettem. Azt hiszem ebben a pillanatban esett le a dolog. Hogy mit is csináltam. Hogy mit mondott. És hogy bár nem bántanék egy lányt sem, őt legszívesebben leütöttem volna.

- Hogy mondhatsz ilyet? - Hangon fojtott volt nem akartam, hogy a nappaliban alvó... khm... szerelmespár (pff) felébredjen. Vagy, hogy bárki már. Bár jobban belegondolva talán azért beszéltem így, hogy ezzel is visszafogjam magam, de azért mégis meg legyen a hangsúly és ilyesmik. - A legjobb barátnőd, basszus! Ráadásul nincs viszonyítási alapja sem, ő nem ribiskedik össze vissza - vetettem oda foghegyről. Nem érdekelt, ha esetleg megbántom. Tojtam rá. Még én szégyelltem magam az elején?! Basszus... Vajon Laycie összes barátja ilyen? Áhh... Skyler volt a kemény mag a kiderülésnél is, a jelek szerint pedig sosem volt Laycie igazi barátja. És ez azért valljuk be eléggé lehangoló. Főleg amiatt, mert a lány mindig bízott a szőkében, és a legjobb barátnőjének is tekintette. Gusztustalan.

Ellöktem magam a pulttól, és a nappaliba mentem. Forrt az agyam, le kellett magam hűteni és nem utolsó sorban elhúzni a francba a szőkétől. És az a gáz, hogy Skyler csak külsőleg volt "szőke".

Nem tudtam, merre tartok de egyszer csak azt vettem észre, a hátsó kertben voltam. A hóesésben, kabát nélkül a hideg kövön, szinte remegve. Viszont egyből rendeződött a pulzusom, kezdtem lelohadni ott lent és hatalmas levegőket véve emeltem arcomat az ég irányába. Lehunytam pilláimat, széttártam karjaimat és elordítottam magam. Határozottan jól esett és pont szartam arra, ki néz hülyének, elmeháborodottnak, satöbbinek, mert ez kellett nekem. Lehet, hogy ez bekerül a magazinokba is... Ebben az esetben azt fogom mondani, hogy... Passz.

- Eric? Minden oké? - hallottam a hátam mögül egy halk, bizonytalanul csengő hangot. Felismertem. Vajon mi okból jött ki? Hirtelen elkezdtem érdekelni? Na ne...

- Hm? - fordultam hátra semleges arccal sűrűn pislogva, ahogy a hópihék szempilláimra hullottak. Szerettem a telet. - Persze - vontam vállat hanyagul. - Mi gondom lenne? Végül is okom sincs arra, hogy szarul érezzem magam.

Laycie lehajtott arccal állt előttem, és szorosabban húzta össze magán a pokrócot, amit minden bizonnyal hirtelen felkapott, mikor utánam jött. Haja össze vissza állt és arca is nyomott volt nem beszélve fáradtan csillogó kék íriszeiről. Kifejezetten cuki lett volna... Ha éppen nem vagyok zabos.

- Ne haragudj - suttogta halkan. Szemöldököm felszaladt kb. a hajam vonaláig. Jól hallottam? 

- Layc... - szólaltam meg rezignáltan, de itt elakadtam. Ő bizakodóan emelte fel rám tekintetét és én elméláztam: ez lett volna a tökéletes pillanat a második csókra. De nem cselekedtem az ügy érdekében. Ki tudja, miért. Full idióta vagyok az biztos hiszen úgy éreztem, akkor nem pofozott volna fel. Bár ki tudja, a csajszi tök megfejthetetlen. 

- Megölelhetlek? - kérdezte egy idő után bizonytalanul. Féloldalasan elmosolyodtam, és bármiféle válasz nélkül széttártam karjaimat invitáltam egy meleg ölelésre. Már amennyire lehetett az "meleg" ebben a hidegben. Haha, polyén! 

Ő bátortalan mosollyal lépett elém és fonta át derekamat vékony karjaival. Arcát mellkasomba temette, nagyon közel volt hozzám. Szippantottam egyet haja finom illatából, majd államat feje búbjára támasztottam. Arcomra hülye mosoly ült ki, miközben egyik kezemet derekára, másikat pedig hajára vezettem. Biztosan tudtam, hogy totál belezúgtam Laycie Phellbe. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ő ezt - sajnos - nem viszonozta. De rendezetlen, szapora szívverésemet nem tudtam letagadni. Az a helyzet, hogy már nem is akartam. Minek tagadjam a nyilvánvalót? Mert beszari vagyok, jahh. Ez van. 

Nagyon sokáig álltunk így. Ez volt az én karácsonyi ajándékom. Az Ő ölelése. Mindennél többet jelentett. De egyszer csak ez is véget ért, s ő elhúzódott tőlem.  Mosolyogva nézett egyenesen szemeimbe, majd fejével befelé intett. Kezét megfogva mentünk vissza a nappaliba, ahol helyet foglaltunk a kanapén. Laycie pedig az ölembe ült. A többiek pedig sejtelmesen mosolyogtak. Kivéve egy embert. Ő az étkező ajtajában állt a keretnek dőlve, és vonallá préselődött ajkakkal nézte párosunkat. De engem nem érdekelt. Mert úgy éreztem, ha nem is teljesen, de visszakaptam Layciet. Már csak meg kellett nyerni. És ez volt a legnehezebb feladat az életemben. De tudtam: sosem törődök bele harc nélkül egy visszautasításba. Ez volt a mottóm, Ő mondta ezt mindig nekem. Olyan sok minden köthető Hozzá... Annyira nagyon hiányzik...

Mélázásomból Mr Phell hangja zökkentett ki.

- Na, fiatalemberek! Behozzuk a fát? Szépet választottunk, épp ideje lenne neki is kezdeni a vele való munkának.

Felcsillant a szemem. Valószínűleg ők nem tudták, mennyi mindent jelentett nekem ez az egy mondat. Lehet, hogy még én sem voltam vele teljesen tisztában. 

- Addig mi helyet csinálunk neki - mosolygott fel Layc az apjára. Puszit nyomott az arcomra, majd a konyhába rohant. De hogy miért oda?! 

- Piszok szerencsés vagy, Eric - nézett rám szomorkásan Kyle. Mit mondhattam volna erre? Először le sem esett, mire célzott. Aztán amikor észrevettem azt a két a konyha felé pillantgató csillogó szempárt, megvilágosodtam.

- Tudom - motyogtam. Kár, hogy nem élhetek ezzel a "szerencsével", mi? Az ő szemükben házasok voltunk. A házban tartózkodók közül össz hárman tudtak a dologról, a szerződésről: Tish, Oliver és sajnos Skyler is, a jelek szerint. Ez pedig szar, rohadt szar.

Miután sikeresen a nappali közepére állítottuk a fát, a kocsiból is behoztuk a díszeket. Sajnos nekünk nem voltak, de minek is lettek volna? Nem úgy készültünk - szerintem -, hogy együtt karácsonyozunk. Ez csak egy munkakapcsolatnak indult, részemről egy cseles hódításnak. De hogy neki? Azt szerintem sosem fogom megtudni. És hogy most hol tartunk? Na ez is örök rejtély marad.

- Layc, ide hoznád a konyhából az ollót? - kérte Tish, majd miután az említett feltápászkodott mellőlem, ő bizalmasan hajolt közelebb hozzám a másik oldalamról. - Becsüld meg.

Basszus, mik ezek a gesztusok?! 

Zabarban léve bólintottam, aztán szerencsére megjelent Oliver és kimentett. 

- Cigi? - mutatta fel a kezében tartott dobozt. Vigyorogva bólintottam és rohantam az enyémért is, mint valami őrült. Magamra kaptam a kabátomat, Oliver is, s végre mehettünk. Hell yeah!

- Mesélj - kezdett bele. - Megbeszéltétek? A húgom ragyog... Vagyis... Jahh. Ragyog. Én ismerem. Talán a legjobban. Dean kicsit elvont személyiség, anyák a felszínt kapargatják... Lehet, hogy emiatt volt szar neki a távozásunk... Vagyis... Na! Szóval. Mi történt? - beszélt össze vissza, mégis értelmesen. Igyekeztem nyomon követni a szálakat, de egyszer belezavarodtam, másszor meg felnevettem zavaromban. 

- Ezt aztán megmondtad - dicsértem meg, vállon veregettem. Ő férfiasan rám nyújtotta a nyelvét, aztán mikor összeszedtem a gondolataimat, folytattam. - Amúgy meg nem tudom. Basszus kínos erről pont veled beszélgetni, de én totál bele...

- Hé, fiúk! - Tish pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy az üvegajtót elhúzva kilépjen mellénk. Egy részem fellélegzett, hogy éppen ekkor tört ránk, a másik viszont bosszankodott, mivel megzavarta a nyomi, nyálas eszmefuttatásomat. Amiből mostanában igencsak sok gyűlt össze. - Mi a téma?

- Semmi, anyu - legyintett Oliver. Köszi! - Pasisan lelkizünk.

Bólogattam helyeselésül, Tish áthatóan méregetett. 

- A lányom a téma, ugye? 

Nem tudtam erre mit válaszolni. Igazából nem is tudtam volna mit. Feleslegesnek bizonyult, Tish pillantásából tudtam, ő hallotta a dolgokat és már régóta tisztában is van a dolgok alakulásával.

Aztán, miután megkövült arcom láttán felnevetett, meg is magyarázta.

- Olyan átlátszóak vagytok, Eric - szívott a cigijébe egy nagyot, utánoztam a mozdulatot. Kifejezetten jól esett, ahogy letüdőztem, s megéreztem a nikotin jellegzetes ízét. Nem voltam rászokva, félreértés ne essék! Ha nem volt lehetőségem rá gyújtani hát nem bántam, de ha volt, kaptam az alkalmon. - Már az irodánál tudtam, itt lesz valami. Azért hagytalak magatokra... Persze számoltam a lányom természetével, de még így is abban a hitben éltem, ti karácsonyra tényleg együtt lesztek. Mikor elindultunk a találkozóra, kicsit összevesztünk. Vagyis igazából előtte, de ez most mellékes. Laycie... Szeret begubózni és tagadja, de fél az új dolgoktól. A régi, gyerekkori barátaival van a mai napig, Skyler az egyetlen "új", de nagyon hamar a szívéhez nőtt, Kyle bölcsis társa volt, Evan a nővérem fia, Valerie, akit te még nem ismersz pedig Kyle egyetemista haverjának a húga, és így valahogy hozzájuk "csapódott". Nem akarlak ezzel untatni, Eric, nehogy félreértsd! Inkább magyarázatot keresek, adok a dolgokra. Régebben akartunk írni egy kézikönyvet Laycie-hez, mivel kicsit nehezen megfejthető lányka lett belőle az évek folyamán, aztán elvetettük az ötletet, mivel ahhoz nem lenne elég háromszáz oldal sem. Ne nézz így, Olly! Te sem vagy épp a legkönnyebb eset, ezt valljuk be. Viszont Laycie más. Ugye érted, Eric? Ugye vigyázni fogsz rá? 

{Szenteste}
Rohadtul izgultam. Laycie ajándékán felpörögtem, mivel Drew fél órával a "kezdés" előtt eldobta nekem, lévén, hogy amikor én mentem érte, még nem lehetett elhozni. És bitangul vártam a reakcióját, hogy vajon tetszeni fog e neki, hogyan viszonyul az egészhez... Remélem jól!
A barátok a nap folyamán leléptek. Nem mondom, hogy szerencsére - pedig így gondolom -, mert azzal ha nem is kimondott formában, de megbántanám Layciet. Vagyis a szellemét... Hülye. Lol. Bár egyébként van egy olyan érzésem, hogy nem azért mentek haza, hogy a családjaikkal legyenek hanem azért, mert valaki elküldte őket, ugyanis miután pár perce kimentünk a kertbe, s végül Laycie is társult hozzánk - mert ugye miért ne, ha már ő a téma?! -, s csak Mr Phell maradt bent a többiekkel, ők a bemenetelünket követően bejelentették, inkább elmennek, és hagynak minket családi körökben ünnepelni - Evan habozott lévén, hogy ő tényleg a Phell família tagja, de Skyler végül magával ragadta azzal a címszóval, hogy inkább legyen vele mert nehéz lenne nélküle kibírni a szüleit. Én pedig azt hittem, szétpukkanok mérgemben.
A Phell családban, mint megtudtam hagyomány, hogy kicsípik magukat az ünnepekkor, s ez ekkor sem volt másként. Bár még nem láttam mindenkit, mivel a szobákban készülődtek, de Laycie látványa épp elég volt ahhoz, hogy szemeim majd' kiessenek a helyükről, és a szavak a torkomba akadjanak. Inkább elfordultam és a fal felé nézve kezdtem megkötni a nyakkendőmet, miközben nagy levegőket véve próbáltam megnyugodni.
Egyszer csak egy hideg kéz ért a felkaromhoz, felé kaptam az arcom. Laycie mosolygós alakjával találtam szembe magam, önkénytelen, féloldalas mosolyra húzódott a szám, amint megláttam azokat a gödröcskéket és a csillogó, kék íriszeket.
- Segítenél nekem? - kérdezte félig elfordulva. Nagyot nyelve bólintottam, s a háta mögé állva próbálkoztam felcipzározni a ruháját. Mikor forró bőréhez értem, mintha áram tódult volna a testembe és úgy éreztem, ha nem lenne ennyi önkontrollom, már régen csókolnám. De nem erőszakosan. Nem, őt nem. Vele szenvedéllyel, szerelemmel tenném és nem érdekel, ez mennyire nyálas. Mert ez van. Ezt kell elfogadni.
Egy kék ruhába bújtatta testét, mely combja közepéig ért, ujja pedig a könyökéig. Nem volt dekoltázsa, egy teljesen egyszerű darabot választott, mégis rohadt jól állt neki.
- Megvagyunk. - Hangom halkan csengett, fojtottan. Egy puszival köszönte meg, majd felkapva a cipőjét kiugrabugrált a sötétített szobából, és a fürdőbe ment, ahol gondolom felkente magára a festékeket. - Nincs rá szükséged! - kiabáltam ki. Hangos kacaj ütötte meg a fülemet, aztán a hanghoz már alak is társult: Laycie jelent meg az ajtóban kezében a sminkes dobozával, és incselkedően nézett rám.
- Posztolni szeretnék pár képet az oldalaimra mert bitang régen tettem már meg, és Beck is figyelmeztetett ennek a hiányára... szóval de, kell. Viszont segítesz nekem? Nem valami nagy dolog, nyugi. Spirál kell csak és ajakbalzsam, meg talán korrektor...
Fintorogva mentem közelebb hozzá, aztán a kis asztalhoz húztam, s bár kelletlenül - hiszen minek ez neki?! -, de megcsináltam, amit mondott. És férfihez mérten nem is végeztem rossz munkát! Bár belejavított és a végén korrigálta a hibákat, én büszke voltam magamra.
- Köszi - adott gyors puszit az arcomra. Már épp fordult volna, hogy elmenjen mikor meggondolta magát, s a következő pillanatban nyakkendőmnél fogva felhúzott a székből, így már én voltam nála a magasabb még a cipőjében állva is, majd a matracra lökött és lovagló ülésben a csípőmre helyezkedett.
- Basszus - motyogtam, szívem a torkomban dobogott. - Megint kezded? - feszengve nevettem fel, kezeim törzsem mellett hevertek. Nem mozdítottam meg őket, nem ellenkeztem, mivel igazából élveztem a dolgot. Ez egy kedvező "bünti" volt számomra.
- Ü-hümm - vigyorgott szemtelenül. Lehajolt és nyakkendőmet kissé eloldozva hozzáfért ingem legfelső gombjához, s miután kigombolta az első hármat, kis puszikkal kezdte ellepni mellkasomat. Lehunytam szemeimet és igyekeztem nem arra gondolni, hogy legszívesebben megfordítottam volna és jól a matracba döngöltem volna, hanem azon kattogott az agyam, hogyan másszak ki a helyzetből. De nem tettem semmit. Mert miért is?! Kurva jó volt ez így!

Pár perc elteltével már a nappaliban elhelyezkedő kanapén ültünk. Laycie a párnákon foglalt helyet, én pedig a mellette lévő karfán. A többiek sürögtek-forogtak és normál esetben mi is ezt tettük volna, de Tish ránk parancsolt, hogy túl vörös a fejünk, nyissunk ablakot, pihenjünk egy kicsit. Áhh, cseppet sem volt kínos! Főleg amikor Mr Phell szúrós szemekkel illetett, aztán a felesége után ment a konyhába. Abszolúte nem volt gáz, tényleg. Na jó, nagyon is az volt. De ennek jelét nem adtam senki tudtára. Az én titkom, mennyire be tudok ijedni az apjától.
- Borzasztó, mennyire elviselhetetlen vagy - suttogtam úgy, hogy Layc is meghallja. Ártatlan arccal vonta meg vállát, aztán visítva nevetett fel, mikor a bátyja hátulról letámadta, s ott csikizte, ahol érte.
- Basszus Eric, segíts már!
- Nem - röhögtem jóízűen, gonoszan. - Ez a bosszú, Kiscsillag.
Másodjára hívtam így. És ez jól esett a lelkemnek.
- Jól van gyerekek, nyugi van. Kezdjük el, okés?
Hirtelenjében elcsendesedtünk. Laycie abbahagyta a visítást, Oliver arcáról lehervadt a vigyor, csupán egy büszke mosoly kúszott szája sarkába és én is elkussoltam. Nem tudtam, hogyan csempésszem be a garázsból az ajándékaimat, de a következő pillanatban világossá vált: Sehogy, mivel már a fa előtt/alatt voltak azok is. Csak reméltem, hogy annak az egynek semmi baja nem esett. Kicsit extrémebb volt az átlagnál, a tartalmának igényei voltak szóval reméltem, nem döglött ajit fog kapni a lány. Elég gáz lett volna...
Sorjában haladtunk, mintha forgatókönyv is lett volna külön előkészítve. Énekek szóltak, ki voltak rakva a sütik, a fa gyönyörűen világított, narancs és fahéj illata lengte be a teret... ebben a pillanatban esett le: Basszus, Karácsony van, és ezzel nemsokára 2015! Újabb év telt el.
Mindenki odaadta az ajándékát a másiknak, ezt is szépen sorjában. Meglepő módon az én nevem is szerepelt néhány csomagon, pedig tényleg nem számítottam rá. A Phell szülőktől egy "Gyere a sötét oldalra, van sütink!" feliratú pólót kaptam, Olivertől három zacskó óvszert és bilincset - hozzátenném, én majdnem beájultam, Laycie paradicsom vörös lett, Mr Phell tarkón csapta a fiát, Tish pedig az orra alatt vigyorgott, mikor a srác egy hatalmas vigyorral átnyújtotta az ajándék zacskót, melynek már a kinézete is árulkodó volt -. Én Tishnek parfümöt vettem, a fiának egy kész ördöglakat csomagot mivel hallottam Laycie-től, hogy rajong értük ez az idióta, Mr Phell pedig könyveket kapott és egy utalványt a "Boros napokra". Nem volt jobb ötletem, na! De a jelek szerint örült neki, mert barátságosan mosolyogva nézett rám, majd ugyan így ölelt meg. Kissé váratlanul ért, de boldoggá tett a tudat, hogy kezdett elfogadni: Még úgy is, hogy ez elvben már megtörtént én éreztem, hogy még csak most kezdte igazából.
S végül maradtunk mi Laycie-vel. Direkt így terveztem.
A fához sétáltam és egyik kezemmel a doboz alját tartva, a másikkal az oldalát támasztva lépkedtem vissza a lányhoz, aki csillogó szemekkel vizslatta a kezemben tartott ajándékát. Melyen egyébként volt két nagy lyuk, és rendesen mocorgott is a kezemben ezzel bebizonyítva, minden okés a kis lurkóval.
- Boldog karácsonyt, Azy - néztem kék íriszeibe mosolyogva. Átvette a dobozt, elkerekedtek szemei a súlya alatt majd odébb rakta és hozzám bújt. Ismét kirázott a hideg, ahogy hozzá értem és átkulcsoltam kezeimmel vékony derekát, majd eltávolodott és nyúlt volna a fánál lévő utolsó csomagért, mikor gyorsan megállítottam.
- Szerintem inkább gyorsan végezz ezzel itt, mert már nem sokáig bírja - húztam el számat. Szegényke...
Bár bizonytalanul de eleget tett kérésemnek és miután szétszedte a masnit, majd leemelte a karton doboz fedelét, felvisított. Kiemelte a kutyust a hóna alá benyúlva és szemmagasságba emelte a csaholó, szinte már vigyorgó és minden bizonnyal szörnyen éhes és szomjas kutyust.
- Úristeeen, Eric! - fordította magának háttal az állatot, a karjára fektette és csillogó szemekkel, vigyorogva nézett rá. - Egy édes kutyust kaptam tőled? Jézusom, köszönöm! - pattant fel kezében az állattal és újból mellkasomhoz bújt. Felnevettem.
- Tudom, mennyire imádod őket, szóval... - vontam vállat, és itt abba is hagytam. Nem folytattam. Mert minek? Értette ő így is...
- Köszönöm - vigyorgott még mindig teljesen feldobódva, aztán sejtelmesen mosolygó tesója kezébe nyomva a kutyust a fához rohant, s visszaérve hozzám odaadta a csomagomat.
- Boldog karit, Khaled. - Féloldalasan mosolygott, bepárásodott a szemem a gondolatra: Ezt mondta mindig anyám is, mikor apám még élt. És már ezzel felejthetetlen ünnepeket okozott nekem ez a lány anélkül, hogy erről tudott volna. Mert az én titkom volt, mit jelent nekem ez a név. Mint ahogyan az is, hogy anno "megengedtem" neki, hogy így hívjon. Ugyanis ő az egyetlen. Még anyám sem hív így. Ezt a nevet a családom nem emlegeti. Tabu.

Nem szokásom a rész végéhez (is) írni, de most mégis megteszem! Mégpedig azért, mert egyrészt az elején így is egy kisregényt összehoztam, másrészt pedig nemrég megérkezett a Prológus a Space című blogomra, s várom a látogatókat. :) 

Szeretet roham! <3 xx