2015. július 28., kedd

Tizenhárom: Titanic

Hello, drága Sültkrumplijaim!
Mint, ahogy ígértem, kedd van, s a rész is megérkezett. Nem tudom, ehhez most hogy álljak, mert nem egészen úgy jött ki a lépés, ahogyan én szerettem volna de sebaj, jó ez így! Nagy lelkesedéssel várom a visszajelzéseket, és rettentően köszönöm az eddigieket, mérhetetlen nagy hálával tartozom nektek mindenért!! Jesszus, 7300+ megtekintés, az előző részekhez érkező komment rengeteg és 21 feliratkozó?! A szavam is elállt... Ez eddig a legnagyobb szám, amit Bloggerina létem alatt elértem! Nagyon szeretek mindenkit! <3 Utószóként pedig annyi lenne, hogy a történet során ez lett a leghosszabb rész - eddig -, és mostantól igyekszem majd "ekkorákat" is hozni, mert így sokkal több minden tud történni. (4341 szó, és 29469 karakter) Már ha értelmes ez így... :)

jó olvasást,
remélem tetszik,
reasonelll



Laycie Phell
Felsóhajtott, mikor kezeimet levezettem mellkasán, s megállapodtam övcsatjánál. Bevallom, rendkívül élveztem a helyzetet. A kínzását. Roppant mulatságos volt, ahogy a kezeim és érintésem alatt esett, avagy hullott darabokra. Kifejezetten szórakoztató volt, és nem éreztem egy dögnek magam miatta. Sőt, még büszke is voltam magamra. De még hogy! Viszont az áttörést az hozta meg érzelmeimben, mikor nem bírta tovább türtőztetni magát, felmordult és azzal a lendülettel meg is csókolt volna. Én azonban elhúzódtam. Nem akartam megcsókolni. Nem lehetett. Tudtam, hogy akkor elveszteném az önkontrollt, s ő győzne, ezt pedig nagyon nem szerettem volna. Mutatnom kellett az erős nő képét, aki függetlenként és kissé nagyon dilisként ment bele ebbe a kapcsolatba, s erővel teljesen véghez is viszi. Hiszen ez volt  terv: hogy véghez viszem a feladatomat, melyre leszerződtem, és cirka két év múlva búcsút intve ennek a kanos vadállatnak, ott folytatom az életemet, ahol abbahagytam. Igen, ez volt a terv. De bakker, akkor mégis miért éreztem úgy, hogy ez nem fog teljesülni? Olyan idióta vagyok... vagy csak szimplán nő? Meglehet. Fujj, utálom magam.
Fülcimpájába haraptam, s ekkor jött el az idő, hogy véget érjen a "színjáték", s leromboljam téves vágyait.
- Eric - súgtam fülébe érzékien. Válaszul csak hatalmasat nyelt, ismételten megszorította derekamnál a kötött pulcsi anyagát, s hümmögött egyet. - Tudod... menj te a fenébe.
S igen, ezzel a végszóval búcsúztam el tőle, pattantam ki az öléből, és ugrabugráltam előre, ahol Beck is tartózkodott, többek között.
A férfi nem szólt egy szót sem, olyan volt, mint aki rám sem akar nézni. Egy pillanat erejéig azt hittem, komolyan kiábrándult, és talán még csalódott is bennem, de mikor a többi jelenlévő emberke, kinek szerepét nem tudom de nem is érdekel elment, felém fordult, és tartotta mancsát, hogy belecsaphassak. Röhögve teljesítettem a felhívását, amit egy óvatos mosollyal fogadott.
- Anyád mondta, hogy nem vagy egy könnyű eset, de erre azért nem számítottam - vallotta be, mire én csak ártatlanul vállat vontam. 
Huhh, mit fogok én még ezért kapni... - jutott eszembe. De nem foglalkoztam vele, csak Beck szavai kötöttek le.
- Miért, mit mondott anyu? - érdeklődtem, miközben leültem a kanapé karfájára, vele szemben. Fel kellett rá néznem, de amúgy is ezt kellett volna tennem, csak más értelemben. - Remélem csupa rosszat - tettem hozzá egy csibész mosoly kíséretében.
- Csak és kizárólag az igazat ismertette velem - nevette el magát kelletlenül, és leült mellém a kanapéra. Én is lecsúsztam a párnákra, inkább voltam ott, minthogy Erichez visszamentem volna. Szerintem arra én még nem készültem fel...
- Mégpedig?
- Nem vagy egy könnyű eset - vakargatta meg tarkóját, ismételve önmagát.
- Jó, eddig még én is tudom - vigyorogtam teli szájjal, és magam alá húztam egyik lábamat, ezzel a mozdulattal szembe kerülve vele.
Tanulmányoztam származása okául barna bőrét, szinte teljesen levágott haját, csokibarna szemeit, kissé kicserepesedett ajkait, és megállapítottam, hogy, bár ez egy igazéból lényegtelen információ, de egészen jóképű, vagyis inkább olyan macisan aranyos férfi volt, akit megkedveltem a nap folyamán.
- Lényegében ez minden.
Felhördültem. Mindkét lábamat a földre tettem, fejemet hátrahajtottam a kanapé párnáira, és elhúztam számat. 
- De ez nem rossz - értetlenkedtem széttárt karokkal, mikor kiegyenesedtem. - Inkább ebben a helyzetben az most az elviselhetetlen, hogy ott, abban a helyégben hagytam a Somersby-met, ahova már nem igazán akaródzom visszamenni...
Egy huncut mosollyal állt fel, és vette ki az említett italt az ott elhelyezkedő minihűtőből, én felnevettem.
- Megmentetted nekem? - néztem rá hálásan. - Te vagy a hősöm, Beck! - szorítottam mellkasomhoz az alkoholos italt, és megrebegtettem pilláimat.
- Na, mondd még nekem ezt sokszor, és akkor jóban leszünk - pacskolta meg arcomat, és felállt, hogy aztán az ajtó felé indulhasson.
- Miért, most nem vagyunk jóban? - tettettem felháborodást, s felhúztam orromat. - Jólvan, ezt megjegyeztem.
- Ne felejtsük el, hogy nekem kell rád vigyáznom, úgyhogy talán ennyiben kellene hagyni ezt a témát...
Én is felálltam, szinte akaratlanul. Elhúztam a számat, karjaimmal átöleltem magamat, és így, ebben a testhelyzetben néztem egyenesen íriszeibe bevallom, kissé lehangoltabban.
- Na, kislány, tudod jól, hogy a nem csak, mint testőr, hanem, mint családi barát is vagyok itt jelen... ugye? - kérdezte a biztonság kedvéért, ujjait már a kerek kilincs köré fonva.
- Persze - mosolyogtam, és megszüntettem a köztünk lévő távolságot el is haladva mellette, hogy visszamehessek Erichez, még előtte beérve.
Na, ez kemény menet lesz! - gondoltam ajkam belső részét rágcsálva, miközben félreálltam, hogy előre engedhessem a mögöttem haladó férfit. Azonban ahogy eljött a pillanat, határozatlanságom elmúlt, és emelt fővel követtem Becket, egy kósza pillantást sem vetve közben Ericre. Ám mikor leültünk, én az előbbi kanapéra, Beck pedig a fotelba, én szembe kerültem Ericcel, és nem tudtam elkerülni többé a szemkontaktust, pedig annyira igyekeztem! Összehúzott szemekkel meredt rám, kezeit ölébe ejtve, és fejét csóválta, miközben kínosan, kissé talán feszengve pillantott le az imént felizgult testrészére: a kis Ericre. Majdnem belepirultam a gondolatba, hogy én tettem vele azt, amitől kidudorodott a nadrágja, de sosem voltam az a pipacs-fajta lány, s ezen nem is szándékoztam változtatni.
- Tudod, te nagyon ravasz vagy - szólalt meg egy idő után Eric rosszallóan, ártatlan mosollyal vontam vállat.
- Ezt nem is tagadom - kortyoltam az italomba.
Elfintorodott, aztán kifújta a levegőt, vállai leereszkedtek, vonásai ellazultak. Pár pillanaton belül olyan változáson ment keresztül, ami komolyan mondom, kissé még ijesztő is volt számomra.
- Ne haragudj - féloldalasan mosolygott rám, mire én kissé döbbenten, de határozottan boldogan viszonoztam gesztusát.
- Segáz - legyintettem lazának vélt mozdulattal, félre raktam az itókámat.
- Tudom, hogy nincs úgy, ahogy mondtam, csak... nem tudom, miért akartalak felpiszkálni, semmit sem tettél - állította. Bólintottam, bár szerintem nem kellett volna... - Csak tudtam, hogy téged a családoddal lehet a legjobban megfogni, szóval akkor így... - kereste a szavakat, végül egy kínos vállrándítással fejezte be mondandóját. De nem volt gond, tökéletesen értettem, mit is szeretett volna mondani.
- Semmi baj, Eric - nyugtattam meg. Tényleg megbocsájtottam, hiszen a haragom is csak addig tartott, míg az ölébe nem ültem... Bakker, ez de betegesen hangzik így, ebben a formában!
Egy félmosollyal fogadta el szinte már követelő hangvételemet, és felnyomta magát térdén, hogy aztán távozhasson a mosdók irányába. Merengő tekintettel néztem távolodó alakját, közben semmire sem gondolva. Egy idő után visszafordultam, lábaimat törökülésbe húzva, s ujjaimat tördeltem, lehorgasztott fejjel. Furcsa volt az előbbi jelenet, és igazából nagyon is át kellett értékelnem a dolgokat. Naivan azt hittem, ez a kis szórakoztató harcunk ennyiben is maradt. Hát, akkor még nem tudtam semmit sem, hogy Londonban mi vár még rám.

×××

Leszálltunk a gépről, és fintorogva tűrtem, ahogy Eric teli szájjal nevetett rajtam, miután kijelentettem, hogy nekem azonnal pisilni kell mennem. Pedig nem tehettem róla! A gépen nem mertem elmenni, mert ijesztő volt a budi, a reptéren pedig úgy éreztem, hogy bár nem túl higiénikus, de már nem bírom tovább visszatartani. Rettentően kellett, megittam a Somersby-t, majd egy üveg teát, egy kis vizet, eszegettem is... egyszóval csak úgy elvoltam, lényegében ezzel küzdve az ellen, hogy ténylegesen halálra unjam magam. Sikerült, mert addig is, míg ananászos tea után kutattam, nem azzal foglalkoztam, hogy még órákat kellett a gépen tölteni, a levegőben repülve egy folyamatosan engem vizslató, túlságosan is szexi fiú, és egy női magazint olvasó mackó társaságát élvezve. Nos, igen... kifejezetten jól telt el ez a néhány óra, igencsak eseménydúsan. 
De amint földet értünk, eluralkodott rajtam a pánik. Londonban voltam! Londonban! Ott, ahol eddig még sosem jártam és azon a helyen, ahol ezentúl ki tudja meddig, de élni fogok! Na, ahogy ezekre rájöttem, nekem ott volt végem, és itt jöttem rá, hogy ha nem találok egy mosdót, menten összepisilem magam. 
- Arra van egy budi - mutogatott Eric, válla rázkódott az elfojtott nevetéstől.
- Nem igazán értem, mégis mi ezen a vicces - pufogtam, miközben a fiú segítségével felvettem a kabátomat, tél lévén. - Mindenkinek vannak szükségletei, ez tök normális dolog - magyaráztam tudálékos arccal.
- Itt nem az a vicces, hogy hugyoznod kell - sétált mellettem a WC felé, végig magyarázva. - Inkább az az arc volt muris, amivel közölted. Olyan voltál, mint egy... nem is tudom. Mint egy mókus - bökte ki találomra a példát. - Egy szenvedő, csurgató mókus.
Megtorpantam, kérdő tekintettel néztem rá.
- Miért pont az?
- Nem tudom - rántott vállat nevetve. - Csak úgy jött.
- Áh - bólintottam. - Nekem mindegy, és köszönöm a gardedámoskodást, de szerintem te eddig jöhetsz - biccentettem az ajtón lévő feliratra, mely jelezte, hogy neki igazából, a nemi hovatartozása okául oda már nem igazán kellene velem tartania.
- Pedig milyen jó lenne már lefotózni, ahogy csurizol, és aztán felnyomni azt Instára - rötyögött, és megfordult, hogy visszasétáljon intézkedő anyukámhoz, aki nagy valószínűséggel Lucassal tárgyalt telefonon, s egyeztette a címet.
Beszaladtam a helységbe, és villámgyorsan elvégeztem dolgomat. Kiérve a nagy tükrök elé álltam, és fáradt arcomat vizslattam, valami más után kutatva. Azonban egy kis arcpíron kívül semmi rendkívülit nem találtam, úgyhogy egy kis hideg vízzel megmostam arcomat, majd a táskámból elővett parfümömből is fújtam kettőt a fülem mögé. Egy utolsó pillantást is vetettem önmagamra, hátra dobtam hajamat, és magabiztos léptekkel haladtam vissza kis társaságunk felé. Egyetlen szó nélkül álltam melléjük, és érdeklődő tekintettel néztem anyukámra és a többiekre, de egy idő után meguntam, úgyhogy az egészen addig velem szemben lévő Erichez osontam, és mellé álltam. Karjaimat összefontam melleim alatt, és egy kis fintorral meredtem a semmibe, szerintem pont oda, ahova a fiú is.
- Mizujs? - törte meg a csendet a fiú, egy óvatos mosollyal illetett.
Vállat vontam. Igazából semmi...
- Hát - gondolkodtam el, megcáfolva önmagamat. - Tudod, berezeltem.
Igen, ezt határozottan nem kellett volna mondanom. Bakker...
Eric felnevetett, nevetése megmosolyogtatott. Beismerem, igazán aranyos kacaja volt. Ahogy szemeit lehunyta, ahogy a nevetőráncok összefutottak szeme sarkában, fejét kissé hátradöntötte... tetszett. Igen. Basszus.
- Én is így vagyok vele - ismerte be vállat vonva, a felnőttek felé biccentett. - Fogadok, hogy ők nem értik meg, nekünk ez milyen...
Határozottan bólintottam. Bejött ez a társalgós, érett oldala, akivel lehetett értelmesen is beszélgetni. Igazából örültem, hogy a még repülőn történtek nem zavartak be semmibe, de legalább megtudta, milyen az, ha valaki velem packázik. És azt is, hogyha egy icipicit is törné magát, és esetleg összejönne a terve, amit igazából kétlek, akkor mit kapna cserébe.
Már pont válaszoltam volna, meg is volt, mégis mit, és már számat is kinyitottam, hogy hangot adjak véleményemnek. Azonban anyukám határozott utasítása közbezavart, és kelletlenül fordultam irányába. Ahogy láttam, Eric is így érzett, néha lopva egymás felé sandítottunk.
- Indulunk - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire Eric bólintott, rám pillantott, s egy győztes vigyor kíséretében Beck után indult az egyik bőröndjével.
Nem tudtam elkerülni anyu kutakodó pillantását, úgyhogy feladtam, és egy nagy sóhajjal reagáltam vigyorára.
- Összemelegedtetek? - suttogta izgatottan, hitetlenül nevettem fel, és indultam meg a kijárat felé, magam után húzva a böhömnagy táskámat. - Nemár Layc, láttam azokat a sutyi pillantásokat! - rohant utánam, izgatottan hajolt fülemhez, miközben én nem lassítottam. Direkt. - Tetszel neki, Kicsim.
Felé kaptam arcom, összeráncolt homlokkal kérdőjeleztem meg mondatát. Úgy nézett rám, mint egy kattant barátnő és bár imádtam, hogy tudott ilyen is lenni de azért zavart is, mert nem az anyukámmal terveztem kitrécselni a szerelmi, esetleg szexuális életemet.
- Egy: nem melegedtünk össze - cáfoltam meg, majd fojtattam. - És, hogy bejövök e neki... biztosan - vigyorogtam győztesen, és ebben a pillanatban értünk ki a ránk várakozó autó elé, s dobtuk be a cuccokat a csomagtartóba. Én hátulra huppantam be Eric mellé és Beckkel szemben, anyu pedig az anyósülést foglalta el magának. Bekötöttem a biztonsági övemet, és igyekeztem nem észrevenni Eric hatalmas vigyorát, mellyel néha felém fordult. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi játszódhatott le a fejében de szinte biztosra vettem, hogy nem is szeretném én azt megtudni. Jobb volt ez így, legalábbis a kocsiút erejéig.
Az út hosszú volt, szinte meglepően sokáig tartott. Fejemet az ablaküvegnek döntöttem, és úgy bámészkodtam, futtattam végig pillantásomat a házakon, a tetszetős színes ajtókon, az embereken, nagy telefonfülkéken, szobrokon... egyszóval Londonon, és nagyon tetszett a látvány. Nem is figyeltem innentől kezdve az időre vagy a gondjaimra, félelmeimre, mert magával ragadott még kocsin belül is az a tipikus Londoni érzés, a városközpontban való furikázás lényege: a látnivalók tömkelege, a hóval fedte fák és kocsik, a hóemberek, a sálban és sapkában kószáló rengeteg ember... Éreztem, hogy a meleg Kalifornia után bajok lesznek nekem az időjárással, de tudtam, hogy simán venni fogom az akadályt. Mint mindig.

Egy idő után a jármű bekanyarodott egy utcába, és lelassított, ahogy egy hatalmas ház mellé értünk. Leállította a motort, én pedig egyből kiszálltam, és tátott szájjal bámultam az elém táruló épületre, mely nagyon is modern volt, három emelettel, fehér falakkal. Az kaliforniai otthonom is nagy volt de basszus... a jelek szerint a menedzserek és a menedzsment pontosan tudták, hogy nekem térre van szükségem, hogy ki tudjam tombolni magam, Ericnek pedig nem tudom, milyen igényei voltak, de ezek szerint hasonlóak. WOW! Úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban, mínusz beszélő állatok és vizipipázó, kék hernyó. Minimum több ezer négyzetméter lehetett belülről és én már akkor tudtam, hogy ugyan olyan gyönyörű, elkápráztató lesz.

Az ismeretlen, jól öltözött emberke kivette a csomagokat hátulról, és elkezdte befelé vinni azokat. Eric is segített, Beck is és anyu is, én azonban paraszt módon meg sem mozdultam. Azzal nyugtattam magam, hogy igazából nem önszántamból voltam ott, szóval nem erőltetem meg magam... De mindegy is, mert le voltam nyűgözve! Végül mégis haladásra bírtam lábaimat, és a többiek után siettem. Lassan végigsétáltam a kis, köves ösvényen, amjt bokrok kereteztek, és észrevettem a ház mögé elkanyarodó, hosszúra nyúló kocsibeállót. A pázsit gyönyörű volt, egy két kisebb fával és bokorral díszítve. Tényleg elbűvölő volt! Végül elértem az ajtóig, ami már nyitva állt, és kissé félve léptem be rajta. Az előtérbe érkezve tátott szájjal bámészkodtam, és nem reagáltam semmit, mikor Eric ellőtt ezzel kapcsolatban egy jól ismert, számomra már unalmas legyes poént. Vicces. Hahh. Nevetek, ugye? Nem.
Az ajtót nyitva hagytam magam mögött, ujjaimmal a falat tapiztam ezzel meggyőződve arról, hogy valóságos. Igen, határozottan.
Mindennek cappuchino színe volt, a kedvenc árnyalatom a barnának. Komód, lóca, fogasok,
esernyőtartó, aprócska fonott kosár benne kulcsok, mind barna színben. A cipőtartót egyből használatba véve ledobtam bakancsomat, és így haladtam tovább, felfedezni az új házat. Nem érdekelt, hogy kezdetben mennyire ragaszkodtam ahhoz, hogy én rendezhessem be, mert meg voltam vele elégedve és úgy gondoltam, én sem tudtam volna jobban elintézni, pedig ekkor még alig láttam belőle valamit, sőt.
Jobbra boltív vezetett a konyhához, színeiben passzolt az előszobához. Eléggé felszerelt volt, szagelszívóval, mosógéppel, külön tűzhely és sütővel, hosszú márvány pulttal, fentről lelógó csillárral, mosogatógéppel is rendelkezett. Az egyik falnál végig szekrénysor volt található, annak színe fehér, s a burkoló feketében pompázott... egyszóval tiszta luxus! Lengőajtóval volt elválasztva a konyha az étkezőtől, s onnan egy boltív a nappalihoz. Otthon is így volt, szóval eddig tényleg minden hibátlannak tűnt. Az étkezőben, középen egy irtózatosan nagy asztal, körülötte jó sok szék, de számuk akkor nem izgatott. Átmentem a nappaliba, ahol a krémszín uralt mindent, és jópár növény bolondította a kinézetet. Középen nagy kanapé, rajta fekete, rojtos takaró látszott rajta, mennyire finom puha volt. Azzal szemben hatalmas tv, a kárpit mellett fotelok, előtte dohányzóasztal. Pár kisebb fiókos szekrény, babzsák fotelek, puha szőnyegek mindenfele, és egyenlőre még a földön heverő függőágyak. Felcsillant a szemem de tartottam magam, és nem ültem beléjük, pedig mennyire is akartam! Az egész olyan kényelmesnek hatott, sütött róla a lustaság élvezete. Tudtam, hogy itt fogom a legtöbb időmet tölteni. Ráadásul különösen tetszett az elhúzható üveg ajtó, ami a kertre nyílt, és az azzal szemben lévő kandalló, mely tipikus londoni hatást keltett.
Igen, bevallom, bele szerettem a házba. De nem voltam hajlandó otthonomnak nevezni. Nem, mert nem volt az, olyanom nekem már volt egy Kaliforniában.
A bejárati ajtóval szemben volt két ajtó, mint kiderült, az egyik a fürdő, a másik a zeneszoba. Kifejezetten díjaztam az ötletet, hogy az is legyen a házon belül, nekem eszembe sem jutott volna.
Lehetséges, hogy időközben jópárszor szólongattak, esetleg Eric mellett is elhaladhattam párszor, de én ilyenekre nem igazán emlékszem. Ezekkel a gondolatokkal baktattam fel az emeletre, ahol észrevettem, hogy három vendégszoba volt, egy fürdő, egy mosdó és ugyancsak három berendezett, kifejezetten jó hálószoba. Nem igazán értettem, mégis miért volt pont annyi. Talán egy külön a közös alvásokhoz? Baromság. De ugye nem? Jesszuska...
Mindegyik szobába bekukkantottam. A vendégszobák bézs színt tudhattak magukénak, mindegyikben két különálló ágy kapott helyet, az ágyak végében komód, egy egész alakos tükör, s egy-egy fotel. Az első szobát a fehér és a világoskék uralta, sejtettem, hogy az Ericé lesz. A második napsárga volt, tetszett, de talán kicsit túl erősnek hatott. És végül a legutolsó, az enyém... csokoládébarna színeket tudhatott magáénak, egy fal azonban fehér volt, hogy azért mégse legyen olyan komor, sötét. Körbenéztem és imádtam. Tipikus én voltam, és igazából rendkívül hasonlított az otthoni szobámhoz... Középen hatalmas franciaágy, előtte tölgyfa komód felhajthatós, csatos fedéllel. Az fekvőhelyhez jobbra fésülködőasztal, amellett hatalmas szekrény, barna és fehér dobozok, piros puff, fehér, iszonyatosan puha szőnyeg. Másik oldalon kipárnázott, kényelmesnek tűnő, nagymamás karosszék rojtos párnákkal - ezt imádtam - , a saját gitárom - bűnhődni fognak, ellopták! -, egy fej nélküli próbababa rajta fehér boával, amellett hosszú szekrény, rajta képkeretekkel, gyertyákkal, füstölővel, ami elmaradhatatlan volt a későbbiekre tekintve. S végül a felülről lelógó csillár tette bolonddá, az enyémmé a teret. Ahw, elaléltam, ahogy körbe körbe forgolódva szemügyre vettem a szobát, és fülig bele zúgtam.
- Laycie - zavart meg egy hangos kiáltás, azonnal a nappaliba siettem. Azt hittem, gond akadt, olyan sürgető volt a hang. De nem, csupán Eric bekepcsolta a tv-t, s feltűnt neki, hogy SpongeBob-ot adtak. Csillogó szemekkel figyelte a bugyuta sztorit, a kanapén ülve bőszen mutogatott a képernyő felé, és jókat kacarászott. Istenem, hova kerültem... De nem gáz! Én is mellé ültem, és együtt néztük a mesét, vihogva az idióta szivacson és az általam favorizált Patrikon. Gyermekded lelkek... Legalábbis anyu szerint, aki megdöbbenve lépett mellénk, s hatalmas íriszekkel figyelte kettősünket, majd egy legyintés kíséretében inkább kiment a kertbe füstölni.

×××

Telt az idő, én pedig a szobámban pakolásztam. Totálisan oda meg vissza voltam a házért, és annak is külön örültem, hogy anyu azt mondta, két napot még tud maradni, utána egy hétre hazamegy, s jön vissza, hisz ugye ő a menedzserem. Beck elfoglalta az egyik vendégszobát, furcsa volt a tudat, hogy ő is itt fog lakni velünk, és ezt szóvá is tettem anyunak, aki annyival magyarázta a döntést, hogy nekem rohadtul instabil az érzelmi állapotom, Eric pedig nem fog annyira próbálkozni ha tudja, hogy nem csak ketten élünk együtt. Nos, így, bár kissé sértetten, de elfogadtam a helyzetet. Csak arra kell majd figyelnem, hogy ne káromkodjak, ne legyek kupis, és mivel én vagyok az egyetlen nő a házban, úgy is kell viselkednem - futott át az agyamon.
- Layc - nyitott be Eric, felnéztem rá, mivel a nagy szőnyegen ültem a földön, a szoba kellős közepén, pakolva a bőröndöket.
- Hm?
- Csak régen dumáltunk - rántott vállat, és helyet foglalt az ágyamon. - Érdekes szobád van...
Felvont szemöldökkel néztem fel rá, szinte már sértésnek vettem mondatát, melyet összeráncolt homlokkal ejtett ki ajkain. 
- Tessék? - adtam hangot döbbenetemnek.
Ismételten vállat vont, ujjait összefonta, ölébe ejtve közben kezeit, és azokat vizslatta, mintha olyan érdekes lett volna.
- Nem tudom, csak... - kereste a szavakat. - Túl sötét, nem?
Körbe néztem, és megráztam fejemet. Határozottan nem.
- Szerintem nem - válaszoltam furcsa hangnemben. - Nincs függöny, az egész szobát betölti a napfény ami jelenleg ugye nincs, és ez a kedvenc színem - magyarázkodtam.
- Furcsa vagy, annyi szent - nevette el magát, és hátradőlt az ágyamon, lábait is felhúzva. 
- Basszus, normális vagy? - förmedtem rá kiabálva, fel is pattantam. - Cipővel ott, ahol alszom?!
Pimaszul vigyorgott rám, nem is sejtette, hogy azzal csak fokozta a helyzetet.
- Menj már ki - böktem a nyitott ajtó felé.
Felült, és csodálkozva nézett rám.
- Miért is? - tartotta fogva pillantásomat, melyet sajnos nem én szakítottam meg, hanem ő. Zsebéből előhalászta a cigis dobozt, és egy gyújtót, aztán már készült is, hogy rágyújtson. 
- Basszameg, most már komolyan tűnés! - nem volt indokom, amiért robbantam, legalábbis eddig. Anyutól is nagy nehezen szoktam csak meg a dohányzást, de megbeszéltük, hogy a környezetemben ne tegye, és ezzel le is lett rendezve a téma. Én nem rontom ezzel a szarral a környezetemet, annyi szent! A szobámban pedig tuti biztos, hogy nem tűröm meg. - És vidd azt a szart is!
- Még nem, van egy kis dolgom - állt fel szemtelenül, és a falhoz ment, hogy szemügyre vehesse a már kirakott képemet. Összefutottak a nevetősáncok szeme körül, látszólag jót derült rajta. Nehogy még a képemet is fikázni kezdje...
Az ajtóhoz sétáltam viszonylag nyugodtan, és belekapaszkodva szólaltam fel ismét, igyekezve sokkal csöndesebben.
- Menj ki a szobámból, most - ismételtem meg. Nem reagált semmit, és ez csak méginkább feldühített.
- Mondtam már, hogy még van egy kis dolgom - mondta sejtelmesen, felém sétált, arrébb lökött, és kulcsra zárta az ajtót. Viszont még véletlenül sem hagyta azt a zárban, hanem a zsebébe dugta, és helyet foglalt az ágyamon, a lábait már a földön tartva. Kifújtam a levegőt, megpróbáltam lenyugodni, de ez egy idióta ötlrt volt, ismerve magamat. - Nos, ha ki akarsz menni, vedd el a kulcsot! - pislogott kacéran. Viszont én sosem voltam az a beszari csaj, úgyhogy egy szemrebbenés nélkül szaladtam oda hozzá.
- Kérem a kulcsot, és menj innen - kiabáltam. - Most!
- Kizárt - nevetett ki. - Mással kell próbálkoznod - jelentette ki határozottan.
Nos, említettem már, hogy volt egy erkélyem? Nem? Mert akkor most megteszem: Volt egy erkélyem, ami az utca felé nyílt. Táskámat a vállamra kapva az erkélyajtó felé indultam, ami a látottak alapján Ericet eléggé meglephette. Szerintem leesett neki, hogy ott akarok távozni, ha ő már egyszer meggátolt a normális közlekedésben. Viszont amint kiértem, eszembe jutott, hogy nekem tulajdonképpen tériszonyom volt. Szóval, mászni sem tudtam. Fasza. Azonban észrevettem, hogy az Eric szobájából nyíló erkélyajtó nyitva volt, és így az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy akkor közös kiugrónk volt. Jajj, de jó...
A korlátnál álltam, amikor meleg kezek fonódtak derekam köré. Csak Eric lehetett az. Fejét a vállamra támasztotta, és állát pihentette meg ott. Kicseszettül hidegnek éreztem az időjárást és nekem még csak annyi eszem sem volt, hogy felkapjak egy kabátot, úgyhogy baromira fáztam. Megborzongtam, de tudtam, hogy ő sem élvezte kifejezetten az hüvit. Télhez képest sem volt valami jó idő Londonban, de nem volt gáz, mert igazából lángoltam. Igen, Eric miatt. Basszameg...
Igazi Titanicos pillanat volt, addig, amíg tartott. Egészen elméláztam, éreztem, ahogy a fiú szíve ritmusosan dobogott, és kifejezetten örültem, hogy ő nem érezhette enyémet. A szél felém fújta bódító, férfias illatát, mélyen beszippantottam. Szerencsére a hó nem esett, és a csikket is eldobta de nem mertem belegondolni, hogy azt mégis hova. Szerintem leütöttem volna. 
Kezdett esteledni, ezáltal méginkább elérkezett a hideg, viszont nem izgatott. Akkorra már tényleg nem fáztam, s ezt igencsak furcsálltam is. Fél órája állhattunk így, még mindig abban a pozícióban, egymáshoz simulva. Elfeledkeztem a külvilágról, nem érzékeltem semmit, csak az egyenletes pam-pam-ot, és a nikotin és a menta keveredett illatát, melyet eddig roppant különös módon még egyszer sem tapasztaltam. Meg is lepett, hogy Eric dohányos volt, mert ezt azért tényleg nem gondoltam volna róla. Jó, mintha ez egy egetrengető, megbocsáthatatlan dolog lenne a világon...
Az eltelt idő alatt egy szót sem szóltunk, csak hallgattuk egymás szuszogását, ami nyugtatóan hatott rám. Vagyis addig, amíg ő meg nem törte a csendet.
- Na mi az? Elvettem az eszed, és nem is akarsz már házon kívül menni? - kérdezte rekedtes hangon.
Igazából nem is szökhettem volna el sehova. De tényleg, legalább két hétig ki sem mozdulhatunk - futott át az agyamon - tiszta klausztofóbiás leszek... 
Elfintorodtam, ahogy visszatartottam egy frappáns beszólást, mert egy jobb taktika is eszembe jutott. Hiszen való igaz, addig, míg így álldogáltunk, tényleg kiesett minden. Viszont abban a pillanatban kizökkentem és eszembe jutott, hogyan is vehetném el tőle azt a rohadt kulcsot. Egy nap alatt kétszer... Hmm, határozottan jó vagyok! - gondoltam, miközben egy féloldalas mosollyal fordultam meg ölelésében és baromira örültem, hogy nem nevettem el magam.
- Pontosan - kezdten bolondítani. Kezeimet először mellkasára, aztán hátára simítottam, ahonnan fenekére tértem. Egész jó hátsója volt meg kell hagyni, de elhessegettem a gondolatot, hiszen kellett a hely a többinek. 
Farzsebében kezdtem kutakodni, és megdöbbentő, de nem vette észre! Ismételten győztesen jötten ki a helyzetből úgy, hogy alapban nem voltam olyan, mint ő: kiéhezett Csupán bolond, bevállalós és rendkívül szerény módon vonzó. 
Kezeit derekamra vezette és belemarkolt az anyagba, oda, ahol egyszer már megfordult. Furcsa módon nem éreztem magam kurvának, pedig megtehettem volna... Úgy hajoltam ajkaihoz hogy tudtam, hogy azok úgysem fognak összeérni. És ez a tény akkor igazolódott be, mikor a következő másodpercben megtaláltam a kulcsot, kikaptam onnan, kibújtam öleléséből, s befelé vettem az irányt. Gyorsan kinyitottam az ajtómat de nem zártam be, nem voltam olyan kegyetlen. Ekkor éreztem meg, milyen hideg is volt kint: mikor beértem a fűtött lakásba, és zoknis talpam is megtapasztalhatta a padlófűtés csodáját. Az egész jelenet, ha tíz másodpercet mondok akkor még sokat, de körübelül annyi alatt zajlott le. Büszke voltam, hogy ismételten elértem a célomat és bebizonyítottam, hogy én bizony nem vagyok egy megfektethető, ártalmatlan fruska.
Leszaladtam a földszintre, ahol anyukám telefonált, Lucas szintúgy, Beck pedig a tv-t nézte. Anyu lerakta a telefont, s mosolyogva fordult felém.
- Na? Milyen? - érdeklődött izgatottan, Lucas is felfigyelt. Gondolom elismerésre vágytak, amit maximálisan meg is érdemeltek, egyébként!
Nem álltam le trécselni, sietnem kellett, szóval amíg beleugrottam a bakancsomba, addig volt csak időm válaszolni.
- Minden szuper, tényleg, de most rohanok - majd feltéptem a bejárati ajtót, és a ház elé rohanva, vigyorogva pillantottam fel, és pillantottam meg a dühösen a korlátra támaszkodó fiút.
- Na mi van? Csak nem elvettem az eszed, és nem jutsz szóhoz? - széttárt karrokkal kiabáltam fel, őt blamálva. Nem zavart a hangerő kérdése, mert szomszédok láthatóan nem voltak, ugyanis London szélén lehettünk valahol, egy elitebb, kevésbé lakott területen. Ez nekem kedvezett.
- Hagytam magam - dünnyögte maga elé, mire felnevettem, és ruganyos léptekkel beugráltam a házba, ahol lerúgtam a bakimat, a táskámat a komódra helyeztem, és csatlakoztam a nappaliban várakozó, nevetést visszatartó társasághoz. Ahogy lehuppantam a kanapéra, kiszakadt belőlem egy elégedett sóhaj, s a távirányítóért nyúlva a Nickeloedonra kapcsoltam, hogy mesét nézhessek.
- Büszke vagyok rád, Laycie - jegyezte meg anyu egy idő után. Vigyorogva néztem rá, utána a többiekre is.
- Nem hittem el Becknek a híreket, hiszen ismerem Ericet, mint a tenyeremet de anyukám... Te aztán nem vagy semmi - biccentett elismerően. A megnevezett nem szólt semmit, csak a bajsza alatt próbálta leplezni mosolyát.
- Egy: pletykás - nyújtottam nyelvem testőrömre. - Kettő: honnan tudjátok az imént történt dolgok előzményeit?
- Drágám - kezdte Lucas sejtelmesen. - Tudod, a falak nem hangszigeteltek, a te hangod erőteljes, és hülyék sem vagyunk.
Nos, én nem tudom. De annyi biztos, hogy úgy éreztem, rendesen feladtam a leckét a férjemnek, s a begyújtott kandalló elé letelepedve elégedetten nyugtáztam: velem tényleg nem packázhat, ha kacérkodásról van szó. És, hogy ez zavart e? Kicsit. Megbántam? Határozottan nem. Az adrenalin pöppet rásegített, úgyhogy úgy éreztem, visszaadtam azzal a nappal a dolgokat, és be is előztem a nem létező versenyünkön. Éljen!

6 megjegyzés:

  1. "Egy szenvedő, csurgató mókus." Sírok xD Szakadtam nevetéstől :DD Siess nagyon krumpli anyu!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az, te kis Krumpli. :"3 Mondjuk nem tudom, mégis honnan jött ez nekem... xd
      Igyekszem, de még nem tudom, mikor jön a kövi. :) xx

      Törlés
  2. Drágám...
    Imádom
    Imádom
    Imádom
    És mondtam már, hogy imádom?:D
    Laycie és Eric ahhhhw*-*
    Annyira imádom Laycie - t, és, hogy ennyire belevaló csajszi.
    Köszönjük ezt az extraaaa hosszúságú részt.(ami az én 1300 szavasaimhoz képest óriási hosszú:D)
    Mégis olyan rövidnek tünt olvasás közben.:(
    Siess a következővel, különben megkereslek, és egy késsel fogok feletted állni, és ösztönözni arra, hogy írj.
    És nem, nem vagyok pszichopata.:"D
    Imádlak, bár a blogodat jobban(bocsi:() és tényleg siess drága!:3
    Millió puszi, Aurora.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gyaaa, én is nagyon imádlak, és a blogodat is! Oda is gyorsan hozd a következőt, különben én nem téged, hanem Tessát fogom kikészíteni! ;) Egyébként elképzeltem, ahogy felettem állsz egy késsel, és fenyegetsz... nem kicsit ijedtem volna meg. :D
      Annyira boldoggá tesztek... ^^ <3 xx

      Törlés
  3. Imádom!*-* <3 Alig várom már, hogy hozd a következőt! Ez valami fantasztikus... szavak nem találok arra, hogy mennyire jól írsz és mennyire jó a történet, meg minden. A 'fantasztikus' enyhe kifejezés. Siess.^^ xX, Dodi~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, aranyos vagy!! *0*
      A rész hamarosan érkezik. :) <3 xx

      Törlés