Tizenegy: Hangulatingadozási izé

Úristen, elképesztően köszönöm a tizenhét feliratkozót, és a több, mint hatezer megtekintést! Az állam kb. a padlót verdeste, mikor megláttam e számokat!! Borzasztóan hálás vagyok, na meg Juditnak is a kommentekért  itt is, s a többi blogomon egyaránt. :) <3
Látom, hogy olvassátok a sztorit, Sültkrumplik, de miért nem kommenteltek? Csak úgy tudok változtatni, ha kifejeztek, hogy jó e, vagy sem...  

Remélem jót alkottam...

Ölelek mindenkit,

reasonelll

Laycie Phell

Reggel még azzal a tudattal másztam ki az ágyamból, hogy egy újabb vicces, ugyanakkor monoton és kissé ijesztő napot kell eltöltenem Eric társaságában, amit már kezdtem is élvezni, ahogy teltek a napok. Furcsa egy érzelmi összkép, nemde? Gyorsan magamra kaptam egy lenge, otthoni ruhát egy fekete térdzokni társaságában, és jókedvűen, egy cseppnyi álmosság nélkül leszökelltem a lépcsőn már azon agyalva, mit is készítsek reggelinek.
Ám mikor a nappaliba értem meglepődtem, hogy nem csak őt találtam ott. Megtorpantam az ajtókeret mellett, és kíváncsian néztem a már megszokott, mindennapjaimat végigkísérő három tagra.

- Végre, hogy felébredtél - szusszant édesanyám, s felpattant a kanapéról, hogy egy puszival köszöntsön.
- Még csak nyolc óra, mi az, hogy "végre"? - háborodtam fel széttárva karjaimat, mire Eric felnevetett. Rá kaptam tekintetem, és isten tudja miért, de elmosolyodtam. Egy egyszerű fekete pólót viselt farmer térdnadrággal, haja kócosan meredezett mindenfele, mint aki túl volt egy kiadós hancúrozáson, s kissé zavarba ejtően mosolygott rám, csak a megszokott formában.
- Ahhoz képest, hogy komoly munkád és kötelezettségeid vannak, egészen el vagy tunyulva - ciccegett anyu, Eric pedig ismét kifejezte, mennyire szórakoztatja a dolog.
- Négy napot töltöttem vele hidd el, tényleg csoda ez a ma reggel - nézett anyukámra tudálékos tekintettel, én pedig felhördültem.
- Jó, oké, tökmindegy, gondolom nem azért jöttetek, hogy kitárgyaljátok, mégis milyenek az alvási szokásaim, illetve mennyire vagyok egy mormota...
- Igen - vette át a szót Lucas, s tett egy lépést irányomba. - Fel kéne gyorsítani a dolgokat. Megtaláltuk a Londoni házat is a minap, úgyhogy a héten már költözni is kéne - ingatta fejét, mi, Ericcel pedig hatalmas szemekkel néztünk menedzsereinkre. Hirtelen közölte az infót, túl gyorsan és nyersen, úgyhogy emésztenünk kellett.
- Tessék? - adott hangot a fiú megdöbbenésének. - Úgy volt, hogy még van egy kis időnk...
Én meg sem tudtam szólalni, de biztatott a tudat, hogy a látottak alapján ugyan olyan érzelmi állapotban voltam, mint az akkorra már mellettem álló fiú. Csak anyámat tudtam nézni, s az ő kérdő tekintetét.
- Pontosan hallottad és értetted Eric, hadd ne ismételjem meg - pillantott rá nyomatékosan. - Csütörtök van, és két, vagy három nap múlva már le kellene ezt rendezni, mert a sajtó, bár ti nem figyelitek, de kezd laposodni, és találtunk egy cikket, miszerint valami botrányos történt a fiatal sztárocskánkkal - magyarázta, majdnem felnevettem.
- Laycie, veled csupán pletykák indultak a sorozattal kapcsolatban, nem tudom, te hogyan állsz a dolgokhoz - szólalt meg végre anyám is. - Tudom, ez hirtelen jött, de emészd meg, mert így fog történni.
Felvontam szemöldököm, azt hiszem, ez az egyetlen olyan mozdulat, mely bármilyen érzelmi állapotban produkálható a részemről.
- Nem tudom, miért kell ennek ekkora feneket keríteni - kezdtem furcsa hangon. - Egyszer úgyis meg kellett volna történnie, és igazából minél előbb, annál jobb - vontam vállat, miközben legszívesebben pofon csaptam volna magam, hogy ekkorát lódítottam. Hiszen való igaz, beparáztam, hogy változott az időpont, viszont ha úgy nézzük, még jobb is így, hiszen lesz időm belerázódni.
- Szerintem itt én vagyok az egyetlen, aki kiakadt, és ez cseszettül abnormális - húzta el száját Eric, rá mosolyogtam jelezve: nekem aztán tökmindegy! - De ja, lényegtelen - vont vállat lazának szánva a mozdulatot. Tudtam, hogy nem így gondolja, ez alatt a négy nap alatt szerintem már eléggé kiismertem.
- Jó, mindegy - legyintett Lucas. - Eric, te most hazajössz Svédbe, és összecuccolsz. Kezdetben csak azokat a dolgokat hozd, amik tényleg létfontosságúak, és utána visszük a maradékot.
- Nincs sok létfontosságú holmim - rántott vállat hanyagul. - De oké. Mikorra amúgy? Mármint mi a határidő?
- Szombat - válaszolt anyu.
- De az két nap! - hökkentem meg, miközben leültem a kanapé karfájára, Eric pedig mellém sétált.
Anyu és Lucas is egyszerre bólintott.  Kissé ijesztő volt...
Isten tudja miért, de jól esett Eric közelsége, nyugtatóan hatott rám, ami kissé megrémisztett. Egy félmosollyal néztem fel rá, de szerintem ezzel inkább magamat akartam csak jobb kedvre deríteni.
- Pontosan - biccentett  a menedzser.
- Nos akkor - tapsolt egyet anyu. - Laycie ugye itthon van, a producer pedig a hónap végén tart egy összejövetelt Londonban, amikor mindenkit együtt hallgatnak meg és tárgyalják ki a dolgokat a sorozattal kapcsolatban - ismertette a tényeket, vigyorogva bólintottam. Na, ez a téma már határozottan felkeltette az érdeklődésemet!
- Eric, neked az X még egyenlőre nem kezdődik, majd csak az új esztendőben, és akkor már úgy kell szerepelned, mint zsűritag, hogy házas ember vagy. Tehát két héten belül lenne az, hogy bejelentjük, illetve interjúra jártok, és a gyűrűt is hordani fogod majd, Laycie - nézett rám egy pillanatra Lucas.
- Milyen gyűrű? - akadtam fent.
Eddig még határozottan nem láttam semmiféle ékszert...
- Házassági - sóhajtott szülőm amolyan "te kis buta" hangsúllyal. Na kösz. - Nekem is van, látod - emelte elém bal kezét, s mutatta meg az arany karikát, mely már majdnem három évtizede az ujján pihent. És igen, harminc éve voltak házasok, tizenkilenc évesen esküdtek. Kissé le vagyok maradva, nemdebár?
- Gondoltam - forgattam meg a szemem. - Csak arra szerettem volna utalni, hogy az... hát... hol van?
Nem érdekelt, ha sürgetőnek, esetleg libának tartanak, miszerint akarok egy gyönyörű ékszert, mert én tudtam, hogy ez nem igaz. Egyszerűen csak... nem tudom, fontosnak tartottam, azt hiszem. Vagyis.... mindegy, igen, maradjunk annyiban, hogy egy lényeges opció kimaradt a dologból, s engem ismételten pont az fogott meg leginkább, melyen a többiek gyorsan tovább akartak haladni.
- Egyenlőre még a boltban - válaszolt Lucas. - Majd Eric elmegy, kiválaszt egyet, és megveszi.
A nevezett felhördült, és ki tudja miért, de ez nekem rosszul esett. Talán. Egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, és nem is biztos. Ja.
- Hé - szólalt fel felháborodva. - Laycie, nehogy magadra vedd, mert ezt tényleg nem úgy értem, ahogy minden bizonnyal gondolod, de mégis miért nekem kell elmennem érte? Lebukhatunk - magyarázta.
Basszus úgy éreztem, hogy csak ki akart bújni a feladat alól! Igen, most már bevallom: tényleg rosszul esett, viszont azt nem tudtam, hogy mégis mi okból.

×××

A kanapén ültem, mellettem anyu foglalt helyet. Eric és Lucas már elmentek, csak mi maradtunk, és az elbűvölő tehetségünk a hallgatáshoz, mely tökéletesen jellemezte a köztünk lévő feszültséget. Én elszórakoztattam magam Spongebob idióta kis meséjével, de szülőm láthatólag nem nagyon értékelte gyermekded megnyilvánulásomat. Pedig apuval mindig mesefilmeket néztünk, az volt az egyik közös programunk... - puffogtam magamban.
- Laycie, nem ártana elkezdened pakolni... - szólalt meg egy kis idő után félve, szomorkás arccal néztem rá. Mikor ezt észrevette, folytatta. - Jajj, kicsim, tudom, hogy gyors a tempó, de...
- Nem - szakítottam félbe gyorsan, mielőtt még belemerült volna. - Inkább az most itt számomra a zavaró tényező, hogy az ünnepeket nem veletek fogom tölteni, hanem egy új, még kissé ismeretlen sráccal. Na meg Apu is...
- Drágám, apádnak azt mondom majd, hogy... nem tudom, de megoldjuk - bizonygatta.
- De miért nem mondhatom el neki? - értetlenkedtem.
Ez volt az egyetlen, ami érdekelt jelenleg.
- Hát - kereste a szavakat. - Tudod, apád túl erkölcsös. Nem hiszem, hogy jól fogadná a helyzetet.
Felvontam szemöldököm. Ennél gázabb magyarázattal akkor sem szolgálhatott volna, ha nagyon megerőltette volna magát. Plusz maga a tény, hogy ő simán belement, és még azt is kijelentette, hogy a férje, élete párja, akitől három csodálatos - nem fujjol, elfogadja, mennyire egós vagyok!! - gyermeke született nem fog tudomást szerezni arról, hogy egyetlen, gyönyörű és szerény lánya el lett adva a menedzsmentnek. Ez de gyönyörű mondat volt!
- Akkor már értem, kitől örököltem - villantottam egy fanyar mosolyt, s felpattantam, hogy az emeletre menve elővehessem a bőröndjeimet, és elkezdhessek beléjük pakolni, ezzel eleget téve anyu "kérésének".
Nem figyeltem az időt, abszolút kizártam mindent, csak arra koncentráltam, hogy melyik ruhát pakoljam be, melyik felső melyik nadrághoz, illetve szoknyához illik... Agyaltam egy darabig az Ericcel való kapcsolatomról is, apukámról, a bátyáimról, hogy mégis vajon merre lehettek abban a pillanatban, s végül még odáig is eljutottam, hogy az illatos tollamat elrakjam e, vagy totál felesleges.
Mikor legközelebb felnéztem az éjjeliszekrényen pihenő órára, ledöbbentem, ahogy tudatosult bennem: Több, mint három órát szöszmötöltem, megállás nélkül, bammeg! Rekord, de nem igazán dobott fel.
Talán csak ekkor tudatosult bennem igazán, mire is vállalkoztam. Egészen addig szerintem fel sem fogtam, csupán azon az emlékezetes csütörtöki napon jutott el a tudatomig: az életem pár napon belül gyökeres változást fog venni, egy új helyen, új érzésekkel. Hiszen való igaz, az érzelmeim is merőben másak voltak, mint mondjuk egy hónapja. Tudtam, mire kellenék Ericnek, természetesen tisztában voltam vele, hiszen nem voltam hülye! De... basszus, akkor sem tudtam nemet mondani a vonzalmamnak! Cseszettül tetszett az a széles váll, az izmos alkat, az orra vonala, de még kisujja körme is! Észrevettem, mennyi időt fektetett a külsejére, akár reggelente, akár a konditeremben, hiszen nő voltam, nem vak. Tudom, most mindenki nagyon könnyűvérűnek tarthat, de igen, elmondhatom magamról, hogy ha nem lennék ennyire makacs és önfejű, megspékelve egy rakat hangulatingadozási izével, valószínűleg már hanyatt vágtam volna magam neki, leküzdve gátlásaimat. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy az ellenérvek tudatában ez nem fog megtörténni. Legalábbis addig nem, míg ilyen patkány lesz - bizonygattam, tulajdonképpen magamnak.
- Laycie - kopogott be anyukám az ajtón, ezzel is kizökkentve merengésemből. A méhecskés toppot ölembe ejtettem, és érdeklődve pillantottam mosolygó arcára, mely engem is mosolygásra késztetett.
- Hm?
- Csak gondoltam talán jól jönne a segítség - magyarázkodott, miközben letelepedett mellém a földre, és felvont szemöldökkel pillantott a két telepakolt bőröndre, és az azok mögött heverő dobozokra.
- Ne mondj semmit - nevettem fel megadóan. - Gondolom te is tudtad, hogy a "néhány dolog" felszólítás itt nem fog érvényesülni...
- Valahogy sejtettem - bólogatott, miután dallamosan felnevetett. Szerettem hallgatni ahogy nevetett, mert valamiért olyan volt, mint egy nő hangja, mikor jól mulat valamin. Az én röhögésem inkább egy szamáré... szó, mi szó, nem vagyok valami nőies, viszont ez voltam én, így kellett szeretni, s nem terveztem senki kedvéért megváltozni.

...................................................................................................................................................................

Megtennétek nekem valamit, Sültkrumplik? Szavaznátok rám itt? Legjobb fanfiction kategória, s a nevem, bármily meglepő: Reasonelll Sticthen (még akkor is, ha a másodikat nem "használom"...)

Nagyon szépen köszönöm! <3