Öt: Kamatyolás minden szállodában

Hello, Sültkrumplik!
Ismételten leiratkozott egy személy... a napi megtekintések száma visszaigazol nekem, miszerint talán egy icipicit tetszik nektek (is) a történet de az, mikor egy egészen addig feliratkozott olvasóm hirtelen visszavonja a klikket... tényleg rosszul esik, nem tehetek ellene. Mindegy is, nem gáz, még így is csak az ötödik résznél tartunk, és mégis vagytok már tízen! Imádlak Titeket, Ti vagytok a legjobbak!<3

Ps.: a rész végén még számíthattok egy kis szövegre, muszáj voltam leírni, még ha lényegében csak örömöm közlése okából is... :D 

Jó olvasást!,

xxx.reasonelll

Laycie Phell

A következő pillanatban már a folyosón voltam. Az ajtót hatalmas csattanással ismertettem meg keretével, még az sem érdekelt, ha kiszakad.

- Laycie! Kicsim, várj már! - sietett utánam anyukám, de nem tudott érdekelni. Vonallá préselődött szájjal kerülgettem az embereket, kik döbbentet álltak meg a folyosó kellős közepén, s figyelték a jelenetet. Agyam egy kis részében valószínűleg tudtam, másnap cuki kis cikkem lesz a kiborulásomról szólóan, de nem tudott érdekelni: a házamban akartam lenni, átgondolni a dolgokat, és pokolra kívánni az egész világot. Hisz abban a pillanatban ezek voltak azok a momentumok, melyek leginkább megmozgattak.

Kint az irodaház előtt, amint az ajtón kiléptem máris nyitottam kocsimat, s az csipogó hanggal jelezte, engedelmeskedett nekem. Ahogy mellé értem, feltéptem ajtaját, beindítottam, és már tolattam is kifelé. Nem érdekelt, hogy anyukám ott állt a járdán, és kezét lengette valószínűleg kiáltozva, egyszerűen tojtam rá.

Lehetséges, hogy túlreagáltam a helyzetet, de érzékeny pontra tapintottak. A magánéletemmel szórakozni nem jó játék, még én sem tudom rendesen vezetni akkor még mások, basszus... senkinek semmi köze nincs hozzá, csakis kizárólag nekem! Két ember volt, aki mindig mindent tudott rólam, de ők a világ másik végében tartózkodhattak abban a pillanatban is, s ezzel rombolták le anno a lelki világomat, melyet igazából egészen addig ők tartottak fent. Öt éve tartott ez az állapot, melyben miattuk tengődtem, és nem igazán szerettem így.

- Ha azt hiszik, belemegyek egy ilyen baromságba... - motyogtam dühösen, felforrt az agyvizem. Bekanyarodtam terepjárómmal az utcába, s hamar a felhajtómra is. Megnyugodtam, ahogy megpillantottam az ismerős fát rajta a kerékkel - mely hintaként szolgált -, s a pagodát, ahova minden reggel - vagyis későnkelős szokásom miatt inkább később - kijártam, ezért rágyorsítottam, hogy minél előtt a házamban tudhassam magam. Beálltam a garázsba, s az onnan vezető ajtón jutottam be otthonomba, melyet már lassan egy éve tudhattam magaménak.

Azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Az egyik pillanatban még a kanapén ültem magam alá húzott lábakkal és a kikapcsolt tv képernyőjét bámultam szinte elmebeteg állapotban, a következőben pedig a konyhapulton csücsültem, lóbáltam lábaimat, s a zabpelyhes doboz hátulját olvasgattam, elszórakozva egy-egy szem rágcsálásával. Egyszóval elvoltam a saját kis világomban, s nagyon igyekeztem nem gondolkodni. Nem szerettem volna felhúzni magam. Ismét...

Abszolút nem rémlik, hogy kerültem a telefonom közelébe, s mikor is tárcsáztam barátnőm számát, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a készüléket már fülemhez is tartottam, s szabad kezemmel magamat öleltem át, nekidőlve a nappali falának.

- Hello csajos, mizu? - szólt bele a telefonba szokásos jókedvvel.

- Ühhüm, ja, neked is - motyogtam. - Te, hallod, lehet egy kérésem?

Összeállt tervem fejemben, mindenképp meg kellett tudnom. Az sem érdekelt - abban a pillanatban -, ha esetleg rosszkor hívom, vagy hibásan cselekszem.

- Persze baby, bármit, hisz tudod... - válaszolt értetlenül.

Féloldalasan elmosolyodtam.

- Köszi. Tehát: mondj rólam dolgokat kérlek, de olyanokat, amik negatívak, és lehetőleg magyarázd is meg őket.

Szinte láttam meghökkent arcát. Annyira ismertem már őt, mint a tenyeremet.

- Tessék?

- Csak csináld... - kértem. Szükségem volt a válaszra, talán segített volna döntenem.

- Oké, de csak mert ilyen szépen kérted - válaszolt még mindig értetlen hangnemben. - Hát... nem mondod ki de ismerlek így tudom, hogy félsz az új dolgoktól, ez pedig nem mindig válik előnyödre - kezdte. Bólintottam, miszerint eddig még én is tudom. Bár nem kifejezetten kedveltem e tulajdonságomat. - Nem szereted, ha irányítanak, pedig ez csak annak a jele, hogy törődnek veled - ismét. - És... na jó figyelj, ez nekem nem jó, mert be fogsz rám rágni...

- Dehogyis - ellenkeztem. - Butus vagy, Sky - csóváltam fejem. - Én kértem de tudom, hogy az eddigieken kívül még sok van. Na. Hajrá - nógattam bár különös, hogy pont arra kértem legjobb barátnőmet, hogy sértegessen, de mindegy. Megesik az ilyen. Vagy nem? Sebaj.

- Jó - sóhajtott megadóan. - Makacs vagy. Megértő, debil, tiszta, borzasztóan őrült, bulizós csajszi és imádnivaló, de olyan dolgokhoz ragaszkodsz, melyek néha megdöbbentőek. Ha kérdeznek engem rólad mindig mindent elmondok, hiszen nincs olyan tetted, ami nem lenne édes, illetve vicces - nevetett fel, elmosolyodtam. - Öhm, talán még van egy, de...

- Sky. Mondd.

- Mire vársz, most őszintén? Mindened megvan: csodás munka, rajongók, szereplés, hírnév, kereset, egy csodálatos, gyönyörű és kétségkívül szerény legjobb barátnő a személyemben, de te mégis minden új dologtól viszolyogsz a kezdetekben, aztán később olyan dologra fogod, ami bár tényleg elég ütős indok, mégsem elég. Elég ideje ismerlek hogy tudjam, mikor mi megy végig abban az ellenállhatatlan buksidban még úgy is, hogy te nagyon igyekszel kizárni mindent, ha épp rossz pillanatodban kaplak el.

Nem tudtam szóhoz jutni. Szemöldökömet összevontam, elgondolkodtam a hallottakon. Nem mondott durva dolgokat de éppen eleget ahhoz, hogy magamra ismerjek, és talán kicsit még fájjon is. na, a tipikus példa: az igazság néha fáj, még ha nem is zokogtam miatta. 

- Köszönöm, szeretlek - szóltam bele a készülékbe egy idő után. - Sokat segítettél.

- Nincs mit baby, de miben is kellett a közreműködésem?

- Az mindegy - legyintettem. - Puszi, Sky.

- Öhh, szia - nevetett fel hitetlenül. - Aztán ne tűnj el napokra, cicám!

- Nem fogok - suttogtam, s bontottam a vonalat.

Nem akartam egyből felhívni anyukámat, de tudtam, hogy hamarosan amúgy is ideér, és mindet meg kell beszélnünk. Még az is lehetséges volt, hogy a szomszédot küldi rám, mindig így tett, hiszen Bob a család régi jó barátja volt, s a kertemet is ő csinálta meg még anno - ezért úgy gondolta ő is és anyukám is, hogy akkor neki joga van ki - be sétálgatni. Én inkább a zsarukat hívtam volna, de a jelek szerint akkor ez jellemfüggő.

×××

Másnap reggel morcosan ébredtem, a nap sugarai arcomra verődtek, este elfelejtettem elhúzni a függönyt. Gyakori hiba volt, én pedig túl lusta a mozdulathoz. Hunyorogva nyúltam éjjeliszekrényemen pihenő telefonomért, gyorsan megnéztem az időt: 11:03. 

Nem is volt olyan rossz ahhoz képest hogy előfordult olyan, mikor délután keltem fel. Talán ez volt az oka egyébként, hogy a reggelit mindig kihagytam, így napi kétszeres étkezés elegendő volt, ebből kifolyólag pedig nem kellett heti ötször kondizni járni, hogy fent tartsam az alakomat. Jó géneket örököltem, és amúgy is, én meg voltam elégedve magammal, akkor meg minek számítson más véleménye?

Következő pillanatban telefonom - még mindig a kezemben, de már lezárt állapotban - csipogni kezdett ezzel jelezve, nekem bizony üzenetem érkezett. Egy fintorral oldottam fel a zárat s nyitottam meg a mappát, ám mikor megláttam ki írt, egy hatalmas grimasz ült ki arcomra, de valahogy el is szégyelltem magam miatta. Nem sok kedvem volt a találkozóhoz, melyet hirtelen kellett naptáramba iktatnom - talán nem is kell magyarázatot adnom miértjére -, na meg az este során kifáradtam: három filmet is megnéztem szünet nélkül csak az a baj, hogy egyre sem emlékszem, ugyanis végig az aznap történtek jártak a fejemben, összekoszolva ezzel a mahagóni szőnyeget. Plusz öt percenként kijártam pisilni, a kóla igencsak megtette a hatását.

Sosem tartottam magam reggeli személyiségnek, a sulit kínszenvedésként éltem meg, úgyszint a hajnalban esedékes fotózásokat, reggeli felvételeket, de mindig időre megjelentem, ahogyan azt illett.

Körbetekertem magam puha takarómmal, s kifordultam hőn szeretett ágyamból, hogy aztán mezítláb csattoghassak át a fürdőbe. Ott ledobtam magamról még tegnapi ruháimat, s beálltam a forró vízsugár alá, mely igencsak jól esett bőrömnek. Kedvenc narancs illatú tusfürdőmmel kényeztettem bőrömet, majd a hozzá tartozó samponnal hajamat is megmostam. Utoljára talán tizenhét évesen vágattuk le, így már derekamig ért. Kissé untam már ezért tervben volt egy látogatás a fodrásznál, ezzel csupán egy gond volt: nem mertem változtatni, nehogy a média csiripelni kezdjen.
Kiléptem a kabinból, és körbe tekertem testemet törülközőmmel. Hajamat turbánnal szárítgattam fejem tetején, s így léptem vissza szobámba, hogy fel tudjak öltözni. Kis keresgélés után egy egyszerű, otthoni szerelést választottam, egy laza pólót és egy általam szeretett nadrágot beleértve. Elgondolkodtam, anyukám két percet említett furcsa üzenetében - mely azért tényleg mulatságos -, és már tizenöt perc is eltelt a csevegés óta. Sebaj, inkább később rendezném le amúgy is - e gondolatokkal csattogtam le a lépcsőn, s huppantam be a nappaliban lévő kanapéra. Felhúztam lábaimat, és a tv-t kapcsolgatva vártam szülőmet, ki pár perc elteltével meg is érkezett. Semleges arccal álltam fel, hogy ajtót nyithassak, aztán úgy is álltam előtte.
- Szia, Kicsim - mosolygott féloldalasan.
Makacs természetemnek hála nem viszonoztam, átverve, megbántva éreztem magam.
Félreálltam ezzel jelezve, bejöhet, s ő ezt értette is, hiszen kikerülve engem, a nappaliban helyet foglaló pulthoz, az egyik csinos kis bárszékhez indult.
- Igen? - kérdeztem türelmetlenül, a vele szemben lévő bárszékre felpattanva. Ujjaimat összekulcsoltam az asztallapon, így tárgyilagosra véve a figurát. - Miért adtál el, anyu? Nagykorú vagyok saját döntésekkel, nem teheted meg. Nem megyek bele, de lehet, hogy a közreműködésed nélkül megtettem volna.
- Ne haragudj, Layc! - tárta szét karjait tehetetlenül, felvontam szemöldököm. - Tudod, Drágám, mióta a testvéreid egyetlen szó nélkül elmentek, édesapáddal csak te vagy nekünk. Persze Olie és Dean is a mindenünket jelentik, de a legutóbbi visszajelzés szerint a világ másik felén vannak, jól szórakoznak, és nem izgatja őket a családjuk, akik már öt éve szinte szenvednek miattuk. Babám, én csak jót akartam neked - hajtotta le fejét. - Olyan magányos vagy! Apáddal mi huszonkét éves korunkban össze vissza mászkáltunk együtt, körbeutaztuk a világot, kamatyoltunk minden szállodában, és...
- Jézus atyám, anya! - hördültem fel hitetlenül. Na ne már! Nem akarok ódákat hallani a szüleim szexuális életéről!
- Jó, jó, ne haragudj, felejtsd is el - legyintett lemondóan, kissé vihogva. Jesszus. - Én csak... Laycie, pontosan tudom, hogy még nem volt olyan komoly kapcsolatod, ahol túlléptél volna a csókon. Drágám nem mondod, de pontosan tudom! Mindent tudunk rólad kislányom, és... Jajj, tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, egy szó, mint száz: Láttam, hogy a munkádon és a barátaidon kívül nem nagyon foglalkozol semmivel, fiúkkal meg pláne, és...
- Anya - szólaltam meg szavába vágva, érdeklődően hallgatott. - Valószínűleg igaz, hogy már a nézésemből tudod mire gondolok, hogy tisztában vagy a dolgaimmal, de ahhoz még neked sem volt jogod, hogy te döntsd el, nekem kell e pasi, vagy nem. Emlékszel a Nolan srácra Tenessee-ből? És Charlie-ra? Nem mondok el neked mindent, az istenit! A munkámnak szentelem az életemet, ez jelenti nekem a világot, tudhatnád! A barátaim a mindeneim, szinte az életemet köszönhetem nekik - magyaráztam. - Csak Sky és Kyle volt ott nekem, mikor anno a fiúk leléptek, csak ők tudtak támaszt nyújtani.
- Értem, kicsim - bólintott. - De nem érné meg neked? Nem gondolod, hogy még nyernél is vele? Csak gondold át...
- Már aláírtad a papírokat, ugye? - hunytam be szorosan szemeimet, hitetlenül nevettem fel. - De tudod mit? Rendben. Egy próbát megér. Itt van a szerződés?
- Nem, Lucasnál hagytam.
- Akkor még ma elmegyünk hozzá közösen, egy kiadós anya - lánya napot követően, rendben? Telefon kizárva! Eszedbe se jusson mobilozni.
- Szeretlek, Egyetlenem - állt fel, hogy aztán a pultot megkerülve vékony karjai közé zárhasson, s érezhessem azt az anyai szeretetet, melyre szükségem volt. Tudtam, hogy csak a pillanat hevében döntöttem, esetleg meggondolatlanul. Tisztában voltam vele, hogy később ezt még meg fogom bánni, akár ezerszer is. A francba is számoltam vele, hogy akár még sérülhetek is, de mégis belementem. Na és, hogy miért? Azért a mondatért, melyet Anyukám utoljára mondott. Azért talán megérte.

_________________________________________________________________________________

Hello, Babes!

Jövő héten, igazából már holnap táborozni indulok, szerencsére - már nagyon várom! - beválogattak segítőnek a barátnőmmel táboroztatni egy hátrányos helyzetűeknek rendezett táborba, úgyhogy nem fogok tudni részt hozni sőt, talán még a telefonom közelébe sem tudok majd jutni. Mindenesetre remélem, ha letelik az egy hét, és hazakeveredek, nem pártoltok el mellőlem. <3

Csodás nyarat mindenkinek addig is, míg nem jelentkezem, tessék napra menni, akár a szabadba is! Tudom, hogy jelenleg nem igazán láthatjuk a narancssárga égitestet, de... skacok, nyár van, ne a fülledt szobába üljetek a telefonnal/géppel, arra meredve!:)

Ölel,

reasonell