Írói utószó × köszönetnyilvánítás

Hello, Drága Sültkrumplik!

Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki figyelmesen és türelmesen végigolvasta az egész történetet. Igazi hősök vagytok és nagyon szépen köszönöm nektek a támogatásotokat, mert nélkületek tényleg nem tudtam volna eljutni a sztori végéig. Nem hittem volna, hogy ez sikerül, mert az elején történő másolásom okául úgy éreztem, Laycie és Eric története egy piszok lesz csak a bloggerség szélvédőjén. Viszont a számokat nézve elkönyvelhetem magamban, öcsém, sikerült! Eddigi bloggerina létem legelső történetét fejeztem be, és minden botlásom ellenére én büszke vagyok magamra!

Pár tény, amit szerintem senki, avagy csak kevesen tudtak:

• Laycie karakterére eredetileg Crystal Reed-et terveztem, de végül ki tudja, miért, de Miley kapta meg a szerepét, és szerintem jól is döntöttem.
• Eric kicsit tovább szívatta volna, és sokkal több bunkóságot terveztem a számára, de aztán nem tudtam tovább húzni, mert nem volt szívem, valahogy.
• Eredetileg úgy gondoltam, a történet végén jönnek csak össze, szörnyen sok kavarás és keverés után.
• A szereplők modulban megtekinthetőek ugye a karakterek, és remélem feltűnt azért, hogy nem szerepeltettem az összes említett arcot... Talán említésre méltattam néhányukat, de olyan nagy szerepet nem kaptak, sajnos.
• Terveztem második évadot is a történetnek, de végül nem kapta meg azt, mert nem tudnám normális keretek között vezetni, úgyhogy ezt az ötletet el is vetettem,
• Eric karaktere sokszor nyálasra és túlzottan férfiatlannak - van ilyen szó?! -, tűnhetett, és ezen a későbbiekben igyekeztem javítani... Nem tudom, hogyan sikerült, de remélem, ettől még elviselhető volt a történet.
• A történet során elért számok az eddigi legnagyobb eredményeim, és elképesztően hálás vagyok mértük, el sem tudom mondani, mennyire!

Pár hihetetlen adat következik, amiért elképesztően nagy hálával tartozom, és  bár lehet, hogy nektek haszontalan, de nekem borzasztóan sokat jelent.

• A prológussal és az epilógussal együtt harmincöt fejezet van publikálva.
• A történet tizennégy díjat nyert el.
• Jelen pillanatban (2015. dec. 25.) 46 rendszeres olvasóm van. (Omggg*w*)
• Az enyémekkel együtt 253 komment érkezett be, és ez hihetetlen!
• 31.950-szer kattintottatok az oldalamra. *0*
• Elképesztő, de még Franciaországról is benéztek hozzám, de nem elfelejthető Románia, Ukrajna és Szerbia sem, ahonnan fejenként majdnem száz megtekintés érkezett... És ez egyszerűen wow!

A történet során egyszer volt fejléc váltás, még a történet legelején, és mérhetetlenül nagy hálával tartozom Nettynek és Liah-nak, hogy időt szakítottam a blogom kinézetére! Cat-nek, hogy elkészítette a videómat és Roxanának, hogy megszerkesztette a rendezett képeimet! Nagyon, nagyon hálás vagyok értük, köszönöm!

És nem kihagyhatóak a folyamatosan velem levő, engem támogató emberkék sem. Elsősorban Juditot említeném, hisz a sztorinak hála ismertelek és szerettelek meg, Mrs Horan, és elviselted a perverzségemet is, amivel akkor bódítottalak, amikor rám jött! 

Köszönöm Alexa S.-nek, hogy meg tudtuk beszélni, és az engedélyével megírhattam Laycie és Eric történetét!

P.Vikinek, hogy annyiszor rám írt, és bátorított, utasított, hogy minél hamarabb hozzam, mert ez sokszor adott nekem erőt a folytatáshoz! 

Nagyon sokaknak tartozom még hálával, többek között Nagy Annának, Caroline-nak, BrezTinának, de még sokan másoknak is, de nem folytatom, mert félek, kihagyok valakit! Szeretlek Titeket, nagyon köszönök mindent! :) <3 

Millio puszi,

ölelés és hatalmas köszönet!

RS <3

És az Úristen, férjnél vagyok!-nak ezennel vége!

------------------------------

Na és hogyan tovább?

Ez a kérdés az epilógus alá érkezett, nem is egyszer. Nem titok, hogy nem hagyom abba az írást, sosem tervezem, mert terveim vannak vele, és szeretném komolyabban is képezni magamat a téren, hogy aztán egyszer, valaha el tudjam érni a célomat. Na meg túl sok az ihlet, és egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne kezdjek új történetbe! Éppen ezért történt meg, hogy jelenleg kettő, és körübelül februártól három történeten is dolgozom. 

So hypnotising

Ez egy Harry Styles fanfiction, melynek alapja, hogy Ava Heart, a főszereplő lány néhány éve, persze okokkal, de otthagyta az oltárnál a göndörkét. Csakhogy nincs minden elrendezve: Évekkel rá Ava nekik dolgozik, ő szervezi meg a búcsúbulijukat, és nem kell sokat mondanom, ha kijelentem: Avának ez nem a legkönnyebb egy, vagy kettő hónapja lesz az életében. Az alapot már kőbe véstem, és a részek folyamatosan érkeznek.

Donatella

A Donatella egy Zayn Malik fanfiction, mely az ő kiszállása után játszódik azt követően, hogy összejött Gigi Hadiddal. A főszereplő lány Holly Falcon, Donatella első számú kiválasztottja, a Ribik egyik új vezetője. Évekkel ezelőtt Do megmentette őt és a húgát, így Holly hatalmas hálát érez. S akkor, mikor Donatella azt kéri, tegye tönkre Gigit, s az új kapcsolatát - hiszen nincs olyan a Ribiknél, hogy "Kilépek!" -, Holly kapva kap az alkalmon, hogy bebizonyítsa: Ő egy olyan lány, akire Dnatella okkal lehet büszke, s hívhatja a lányának. Mert Holly, vagyis Zayn előtt Marie másra sem vágyik, hogy egyszer valaki a lányának hívja.
A kezdés attól függ, hogy Astrid mikorra tudja elkészíteni nekem a fejlécet.

Nehezen meghatározható

Ez az a történet, melyet február tájékán fogok majd elkezdeni. Az új Eric Saade sztorim, melybe azért kezdtem bele, mert annyira megszerettem az idők folyamán, hogy nem tudom elengedni. Egyenlőre még csak annyi van meg, hogy Theodora egy összetört szívű lány, beteg, zárkózott, aztán egyszer csak belép az életébe Eric Saade.

És még egyszer: Nagyon, nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok!
Nagyon boldog Karácsonyt kívánok, és Boldog Ünnepeket! Legyetek sokat a családdal, tegyétek el a laptopot, telefont, és beszélgessetek velük! Menjetek sétálni - mi is ezt tesszük, miután ezt kirakom -, és adjatok hálát Istennek azért, hogy ez megadatik Nektek!

És a képért köszönet Vikinek. :)

Crazy fuckin Love

RS <3

Epilógus

Hello, Sültkrumplik! 

Omgs, de rég írtam már le ezt... De még mindig nem utoljára!

Nos, ez az idő is eljött... Ha olvasod most e sorokat, akkor éppen az epilógus előtti rizsán futtatod át szemedet. Eljött a legutolsó rész az Úristen, férjnél vagyok!-ból! Csak nekem hihetetlen? Tudom, hirtelen ért véget, és - szerintem - kicsit furcsa is lett, de remélem, ettől függetlenül azért még tetszeni fog. :') Még számíthattok tőlem egy köszönetnyilvánításra, és talán még egy kis extrára is, de ez még a jövő - péntek, szombat - zenéje. (: Egyetlen dologra szeretnélek még kérni Titeket, mégpedig arra, hogy aki elolvasta ezt a kis szösszenetet, az hagyjon maga után nyomot, mert most tényleg nagyon szeretném tudni, mit gondoltok így, a történet befejeztével. Remélem, csupa jót, de persze nem bízom el magam, a véleményalkotás szubjektív. De ha nem tetszik, azt is véssétek a rész alá, kérlek! 

Jó olvasást a részhez, és szeretlek Titeket! <3 
Ps.: Tudom, nem egy szokásos epilógus - gondolom -, de azért tényleg remélem, hogy nem fogtok ferde szemekkel nézni rám. :D

RS xx

- Belle, Mackenzie gyertek le kérlek! - kiabálok fel az emeletre, miközben megkapaszkodom a korlátban, s tétován fellépek az első lépcsőfokra. Körülöttem mindenhol dobozok hevernek, mivel még csak két napja költöztünk be az új házba, amit Svédországban, Eric szülőhazájában vásároltunk a nyugodtabb élet reményében, úgyhogy mikor visszaindulok a konyhába, hogy kivegyem a mikróból a popcornt, és valamivel haladjak is, mivel a napnak közel sincs vége, meg kell küzdenem azért, hogy egy ösvényt vájjak magamnak. A két kislány édesen kacagva suhan el mellettem. Fogócskáznak, és rózsaszín ruhácskájuk meg-meg libben, ahogy befordulnak az ebédlőbe. Nem csak az anyai elfogultság mondatja velem, de Belle és Mac tényleg gyönyörű kislányok, és már most, majdnem öt évesen is csapják nekik a szelet rendesen, melytől az apjuk rendszeresen migrénes fejfájást, és néha dührohamot is kap. S míg ezeken én nevetek, és tudatosítom a lányaimban, örüljenek Eric reakciójának, addig párom még rám is megharagszik, és csak egyféleképpen lehet kiengesztelni. Azzal a mindent felülmúló, pár perces élvezettel, melyet mindketten imádunk; sütivel. Másra gondoltatok, ugye? Kis perverzek. Ejnye! - Lassabban, lányok! - szólok rájuk finoman, nehogy elessenek egy dobozban. Féltem őket, hiszen még csak négy évesek, de ez egy normális szülői reakció, nincs igazam? Melyik anya mondaná azt a gyerekeinek, ess hasra nyugodtan, úgysem érdekel?!

Mosolyogva dőlök a pultnak és figyelem lányaim, Lucy és Drew gyerkőcei és öcsém, Zane játékát, utóbbi még csak most kapcsolódott bele a kergetőzésbe. Hangosan nevetnek, kacagnak, ugrálnak és felnőtteket megszégyenítő energiával rendelkeznek, melyet irigylek tőlük. Tényleg kifáradhatatlanok... Reggel óta pattognak, arcukról levakarhatatlan a vigyor, és ez engem is folyton megmosolyogtat. Ráadásul az sem kizárható indok boldogságom okául, hogy mindenki körülöttünk van, aki számít, és ez hatalmas örömöt ad nekem. Hiszen itt vannak anyuék, a bátyáim, Tone és kislánya Bethany, Emery is jelen van a barátjával, Lucy-ék a gyerekeikkel és Eric édesanyja is tiszteletét teszi nálunk. Nagy a családunk, de ekkora létszámhoz hatalmas szeretet és tér is dukál.

- Layc - ugrik elém egyszeriben Lucy barátnőm, és ideges tekintettel méreget. - Drew és Eric eltűntek... Nem tudod, merre lehetnek?

- Garázsban nézted már őket? Eric rettentően büszke a Hondájára, szerintem épp nagyban büszkélkedik - nevetek fel vállat vonva, mire Lucy semmit sem mondva elrohan. Vállat vonok, és a hűtőhöz lépkedek. A nemrég elkészült sütit a pultra rakom, leszedem róla az alufóliát és mosolyogva megcsóválom fejemet, mikor észreveszem: hiányzik egy sor felszeletelt édesség. Az én kis édesszájú családom... Tojnak az intelmeimre, és apjuk vezetésével mindig beleesznek a finomságokba, miközben én vacsorára, vagy ebédre hivatkozva nemet mondok.

Lucy valahogy újra elém keveredik egy idő után, és elcsodálkozom rajta, másik ruhában látom. Egy vörös csoda van rajta, mely még a hatalmas pocakjával is csodálatosan áll rajta. Rövid haját eltűzte, és arca idegességről árulkodik, ahogy fel, s alá rohangál. Már éppen rászólnék, a nyolcadik hónapban talán nem kellene ennyire szervezkedni, de férje a következő pillanatban elkapja hátulról a derekát, és nyakába csókol.

- Nyugi, Kincsem. Liamnek nem eshet túl jól, ha ennyire pörögsz, nem?

Lucy bólint, én pedig mosolyogva nézem őket. Elképesztően aranyosak, és csak remélem, hogy az én kapcsolatom is ennyire harmonikus a férjemmel, mint az övék.

- Laycie, szólnál a pasidnak, hogy hagyja abba a verdája törölgetését, és csatlakozzon hozzánk? - fordul felém Drew egy hosszas csókcsatát követően, ami közben én szemeimet eltakarva a pultra dőltem. Majdnem harminc éves vagyok, de még mindig ugyan olyan a baráti társaságban kialakult légkör, mint a húszas éveim elején... olyan bohókás, gond nélküli... boldog.

Felhorkantok.

- Ja, aha, persze! Dolgoztasd csak meg a kismamát, hát hogyne! Nehogy még neked kelljen felemelni a csinos kis fenekedet... - nevetek fel cinikusan.

- Csak az ötödik hónapban vagy, szívi - legyint le egyszerűen, szemeim kipattannak.

- És akkor már nem is vagyok terhes!? Lucy, javíts ki, ha tévedek, de ha jól emlékszem, téged az öt gyereketek egyikénél sem engedett felesleges köröket róni... - ciccegek, miközben felnyomom magam a székről, és tenyeremet hasamra simítva csoszogok át a garázsba, ahol Eric tényleg a kocsiját törölgeti, csillogó szemekkel illeti a "csodajárgányt". Felnevetek. - Remélem a gyerekeidet is ilyen átható pillantással bámulod. Lehet, hogy ők is érnek annyit, mint a Honda, nem?

Felém kapja pillantását, és csillogó szemekkel nézi pocakomat.

- Csak téged nézlek ilyen átható pillantással, babe - kacsint rám játékosan, mire megforgatom szemeimet, és kifordulok az ajtón. Mosolyomat nem bírom elrejteni, de nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy ezt lássa is. Még hallom Eric méltatlankodását, amiért nem adtam búcsúcsókot, de ne foglalkozom vele, mert ezt este is lerendezhetjük, és olyan vicces, amikor durcázik!

Az eltelt évek alatt meg kell hagyni, teljesen kiismertük egymást. Pontosan tudom, hogy egy sóhaja mit jelent, és azt is, hogy amikor a nyakamra ad puszit, mit szeretne, illetve ha a számra kapom a csókot, akkor mit. Tudom, hogy az eltelt idő alatt kialakított valamiféle haveri viszont Nolannel, de azt is, hogy ki tudja, miért, de ezt máig titkolja. Talán azt hiszi, nem szabadna neki? Erre még nem jöttem rá, de igyekszem nem is foglalkozni a témával, mert egy idő után belefájdul a fejem. Mindenesetre én azóta nem beszéltem Skylerrel, sokkalta jobb barátaim vannak nála, és be kell vallani, piszkosul örültem annak is, amikor Evan elmondta, szakított a lánnyal. Tudom. Gonosz vagyok.

Igazából az emlékezetem tökéletes, akárcsak az életem, egy csepp túlzással. De tényleg!

Még mindig tisztán emlékszem arra, amikor Eric megkérte a kezemet. Az érzésre, amit akkor éreztem, a légkör, mely körülvett... És arra is, hogy miután megtette ezt a lépést, megfogantak a lányok. Aznap este nagyon aktívak voltunk, emlékszem. Viszont ez meg sem közelítette a nászéjszakánkat, melyet Stamfordon töltöttünk, és a szó szoros értelmében tökéletes volt.

*Visszaemlékezés*

A lánykérés

- Eric? - kiáltottam, mikor már tényleg megijedtem, merre is lehet. Az egész házat végigjártam, de egyszerűen semerre sem leltem rá, pedig még az ágy alá is benéztem! Egy hülye bújócska alkalmával ugyanis ott találtam rá, alva, röpke két óra keresgélés után. És én fogtam magam, és befeküdtem mellé! Egyikünk sem normális...

Mikor a konyhába értem, találtam egy kis, összehajtott levelet a pulton. Széthajtogattam, s végig futtattam tekintetem a sorokon, melyeket minden bizonnyal szerelmem írt: felismertem egyedi, miniszterelnöki macskakaparását.

"Szívem! Emlékszel, hol jöttünk össze? Megvan, merre is történt az az ominózus eset, és a szennyeskosaras csók? Nos, ha igen, gyere oda, és megtudod, mit is szeretnék. :) xx"

Először szemöldökömet összevonva néztem magam elé, hiszen nem akkor történt, ezt be kellett vallani, már vagy két éve... De utána beugrott. És egy hitetlen mosollyal kaptam magamra a dzsekimet és a cipőmet, hogy aztán a kocsimba beülve a mosoda felé induljak.

- Layc - mosolygott rám féloldalasan, mikor odaértem, és az üvegajtó előtt leltem rá. Hatalmas szemekkel, értetlenül figyeltem, ahogy egyre közelebb ért hozzám. - Hogy vagy?

Felnevettem a helyzet abszurditásán.

- Tök jól, köszönöm - vontam vállat. - Na és te?

- Úgyszint - biccentett. - Tudod, lenne egy aprócska dolog, amit mindenképp meg kellene tárgyalnunk.

- Mégis csináltassam meg a melleimet? - találgattam viccesre véve a figurát, Eric tekintete egyből említett testrészemet fixírozta.

- Nem babám, ez már így is épp eléggé tökéletes - vigyorgott szemtelenül, megnyalta alsó ajkát, én pedig fejemet megrázva nevettem fel - ismét. Ez a beszélgetés egyfajta mémmé nőtte ki magát, többször is előkerült, mert számunkra vicces, szép emlék volt.

- Ezért kellett kijönnöm hajnalok hajnalán a mosoda elé, komolyan!? Tudod te, milyen hideg van? - dörzsöltem meg karomat, Eric pedig azonnal cselekedett. Előkapott valahonnan egy kék rojtos pokrócot, a vállamra terítette azt, és bevezetett az üzletbe. Hálásan néztem rá, aztán elmélázva, mosolyogva pillantottam körbe a helyiségben, ő pedig csak kacsintott egyet, s átölelte a vállamat. Imádtam azt a pimasz stílusát, ami még az idők folyamán is megmaradt. Ez tette őt azzá, aki.

Aztán jobban is szétnéztem. Megpillantottam egy ajtót a terem másik oldalán, ahonnan halvány fény, talán gyertyafény szűrődött ki, és nem akartam elbízni magam, de vacsira tippeltem. A mosoda ugyan olyan állapotban volt, mint akkor, mikor utoljára itt jártunk, az első randinkon. Visszagondolva olyan őrült ötlet volt a részéről, nem? De én imádtam.

- Nem, nem azért - ingatta fejét. Vele szembe fordultam, mert hangsúlyából arra következtettem, valami fontos dolgot szeretne nekem mondani.

Néztem, ahogy töpreng. Megtapogatta zsebeit, körbepillantott, mélyeket lélegzett, és nekem dunsztom sem volt, mégis mire készült. Talán kissé még ijesztő is volt, de én vártam, türelmesen vártam.

- Laycie... - kezdte, biztatóan pillantottam rá. - Összeírtam egy papírra, mit is szeretnék itt most elmondani neked, de két bökkenő is közbejött. Elvesztettem, és amúgy is... a szívemből kívánok beszélni. Máshogy nem is tudnék hozzád egyébként, de remélem, ezt már tudod - nézett egyenesen szemeimbe, melyek hamarosan, amikor folytatta szavait, kiengedték patakzó forrásaikat. - Emlékszel, mikor először megcsókoltalak, te viszonoztad, de aztán arcon csaptál, és utána rettentően csúnyán néztél rám, majd kis idő elteltével már te kopogtattál az ajtómon, persze nem szó szerint értve? Mondjuk hogy is tudnád elfelejteni... emlékezetes nap volt, nemigaz? Nekem mindenképp, hiszen ott történt meg kapcsolatunk addigi legfenségesebb pontja, még úgy is, ha rohadtul fájt az, amit az arcomra mértél a kicsi kezeddel. Mondjuk tudjuk, hogy a kezeddel nagy dolgokra vagy képes... - harapta be alsó ajkát, mire felnevettem, és taszította egyet mellkasán. - Laycie, én kicseszettül szeretlek, olyannyira, hogy azt te el sem hiszed! Alig vagyunk együtt két éve, de én tudom, hogy még nyolcvan ilyen esztendőt le tudnék veled élni - mosolygott rám, én pedig megnémultam. - A fejem a víz alatt van a társaságodban de még mindig lélegzem, mert te itt vagy velem - lépett közelebb, hüvelykujját arcomra simította, míg többi nyakszirtemen pihent, cirógatott. Könnyeim kezdtek patakzani a továbbiakban, ezzel lefolyatva szemfestékemet, de én nem bántam. Életem legszebb szerelmi vallomását kaptam, és nem is akárkitől.- Ne sírj kicsim, ez egy boldog pillanat! - nevetett fel, szipogva-nevetve követtem. - Őrült vagy és ettől én is megőrülök, de leginkább érted! El sem tudod képzelni, milyen érzés volt, mikor tudomást szereztem Nolanről, és piszkosul féltékeny voltam, vagy mikor durciban tengettünk napjainkat, pedig akkor még nem is voltunk együtt, bakker! Nem sokszor nyáladzom, mert az nem én lennék, viszont remélem tudod, mennyi mindent jelentesz nekem, Kicsim. Mert az egész lényem szeret téged, az egészed. Szeretem a vonalaidat, minden vonásod - vezette végig pillantását orromon, hajamon, csillogó szemeimen vagy szőkés hajamon, aztán visszatért íriszeimhez. Csókot nyomott orcámra, s úgy folytatta. - Minden tökéletes hiányosságod, minden buta tetted, minden töredezett hajszálad illetve szeplőd, mert ez te vagy! - egy pillanatra tehetetlenül tárta szét karjait, de utána egyből vissza is találtak ujjaimhoz. Tenyeremet mellkasára tapasztotta, és úgy tartotta fogva pillantásom, miközben én úgy éreztem, menten összeesek. Bár igazából haragudnom kellett volna előbbi szavaiért, de akkor is tetszettek. - Nekem adtad mindened, cica, de én is neked adtam mindenem. A belsőm, a lelkem, titkaim, félelmeim... Érzed, mennyire gyorsan ver a szívem? Kicsim, ezt te váltod ki belőlem pusztán azzal, hogy itt állsz előttem, az ajkad remeg az érzelmektől, miközben legszívesebben megcsókolnám, és... Na jó, nem bírom - nevette el magát kínosan. Gyengéd, szerelmes csókkal jutalmazott és igaza volt, alsó ajkam tényleg remegett, miközben tudatosult bennem: Én egyszerűen... teljes egészében imádom ezt a fiút! - Te vagy a végzetem és a kezdetem is, a legrosszabb őrültségem, a múzsám, a ritmusom, a bánatom, Baby... és még ha veszítek is, nyerek - folytatta, hangosan sírtam fel. Nem akartam, de nem bírtam magammal. A szavak, melyeket tökéletes ajkain kiejtett, magával ragadtak. Először mondott nekem ilyeneket, én pedig először sírtam így előtte: boldogan. - Hányszor mondtam neked már, hogy még sírva is gyönyörű vagy? Smink nélkül, esetleg telemázolva, taknyosan vagy egészségesen... erőben, gyengeségben, szegénységben, gazdagságban, de én mindenhogy imádlak. Ha most igent mondasz lehet bajban is leszek, hiszen új szöveget kell írnom a fogadalmamhoz de Kicsim... még azt is vállalom, mert tisztában vagyok vele: imádlak, és tudom, hogy akkor is el tudnám neked mondani, mit érzek irántad. Úgy terveztem, azon a helyen teszem fel e kérdést, ahol először találkoztunk, az iroda előtti sarkon, tudod, de rájöttem... az úgy cseppet sem lenne normális. Mondjuk mi sem vagyunk azok, akár a kapcsolatunk, ezért inkább kibéreltem a tulajtól, tudod, Gregortól a mosodát, hogy méginkább furcsa legyen - ingatta fejét, tenyerem még mindig mellkasán, szíve felett pihent, s éreztem, ahogy egyre gyorsabban ver, már ha ez lehetséges. Én pedig azt hiszem, lesokkolódtam. Megnémultam, végem volt, nyikkanni sem tudtam a gondolatra: ez most tényleg velem történik meg, vagy csak álmodom? - De már épp elég ideje nyáladzom, te pedig biztos vagyok benne, hogy kezdesz összezavarodni, szétesni. Ismerlek, Kicsim, mint a saját tenyeremet és talán épp ebből kifolyólag térdelek most le eléd és kérdezem meg tőled: Laycie Adelaide Phell, leszel a feleségem?

A pultnak dőlve mélázok el, arcomra boldog mosoly ül ki. Aztán eszembe jut a következő emlék. Amikor bejelentettem neki, babát, vagyis babákat várok.

Idegesen járkáltam fel, s alá a nappaliban, vártam, hogy Eric hazaérjen, mert órák óta vártam, hogy elmondhassam neki, mit tudtam meg aznap. Féltem, hogy nem fog neki örülni. De azzal nyugtattam magam, régóta beszélgettünk már a témáról, s Eric imádja is a gyerekeket! Akkor meg nincs mitől félni, nem? Nem. Rohadtul van mitől félni! Újabb kört téve tördeltem ujjaimat, és pillantásom a dohányzóasztalra helyezett tesztre siklott. Alsó ajkamba harapva kezdtem rohanni felé, hogy megbizonyosodjak róla, emlékezetem nem csalt, és szemem sem hibázott. De nem. Tényleg egy apró, rózsaszín plusz jel volt látható a terhességi tesztet, melyet nemrég vettem, és csak reménykedni tudtam, a hírek nem hozzák le hamarabb, mint, hogy Eric hazaérjen: "Laycie Phell terhes, vagy csak széntablettát vásárolt terhességi teszt helyett?" Az eltelt idő alatt nem ez lett volna az első ilyen alkalom, de ezt már nem tudtam volna indokolni, kibeszélni. Értelme sem lett volna tekintve, ez most igaznak bizonyult.

Önfeledt kacaj csúszott ki ajkain közül. "Igaz!" Igaz! Babánk lesz, ha a teszt nem csal... És ha elmondtam Ericnek, megyünk a dokihoz is - gondoltam, és ötletemet egy bólintással is megtoldottam. 

Aztán végre valahára kinyílt az ajtó, s belépett rajta Ő. Tavaszhoz híven térdnadrág volt rajta fekete, V nyakú felsővel és Converse cipővel, orrán szemüveggel, ajkain ellenállhatatlan mosollyal. Ledobta kulcsát a kis kosárkába, és nagy lépésekkel közelített felém, hogy aztán kezeit kizárva ölelésébe zárjon, s én elvesszek abban. Erős karjai körülölelték testemet, arcát nyakhajlatomba temette, majd puszit nyomott a hajamba. Imádtam ezeket a pillanatokat, olyan érzelmeket voltak: mikor hazaért, hiszen javarészt utánam végzett, és a nap további részében olyan nyálasan, szerelmesen cukiskodtunk, mint a gond nélküli párok. Jegyesek - javítottam ki magamat egy bujkáló mosollyal.

De aztán elhúzódtam tőle, s kezénél fogva a kanapé felé húztam. Nehezen, de megtettem, elszakadtam tőle, mert tudtam, le kell, hogy üljön. Lehuppant a párnákra, én pedig vele szembe foglaltam helyet a kis asztalon, a tesztet gondosan a nadrágzsebembe csúsztatva. 

- Gond van, babe? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Megráztam a fejem.

- Nem, abszolút nincs gond, csak nem tudom, hogyan kezdjek bele. Ennyi az egész... De... Tudod... Huhh - fújtam ki az addig bent tartott levegőt idegesen, magamra mérgesen, aztán fejemet megrázva kezdtem el újra. Nem halaszthatom el! - Nemsokára kicsivel több kiadásunk lesz.

- Valamit titkolsz előlem? - Értetlenkedett.

Morcos arcot vágtam, amiért nem értette meg egyből gyatra próbálkozásomat, majd kezeit enyémek közé vettem, és még egyszer elmondtam, csak kicsit átfogalmazva reménykedve abban, ezúttal talán nem talál süket füleket a szavam.

- Nemsokára át kell rendezni a házat, Eric. Plusz egy fő érkezik. - De nem, basszus! Még így sem esett le neki!

- Mondd, hogy nem valamelyik bátyád akar hozzánk költözni...

Arca fájdalmas fintorba torzult, tekintetét könyörgően fúrta enyéimbe, mire felnevettem. Na csak az kellene nekem még... 

De aztán, mikor már újból szólásra nyitottam a számat, eszembe jutott, hogyan vethetek véget a találgatásának. Elengedtem a kezeit, és balomat zsebembe csúsztatva kihúztam a tesztet. Eric orra elé dugtam, és megszólaltam.

- Babánk lesz, Khaled!

Két ölelő kar a derekamon, ez az, mely kiszakít gyönyörű mélázásomból. Ajkaimra nagy mosoly ül ki, mikor Eric hatalmas kezeit már gömbölyödő pocakomra simítja, és azzal a mozdulattal maga felé fordít. Karjaimat nyaka köré fonom, kis csókot nyomok a szájára, majd megkérdezem.

- Este szerintem beszéljük át a legifjabb Saade fiúcska esélyes neveit, ha nincs ellenedre. - Tudom, nincs így. És éppen ezért használok ilyen szavakat.

- Három név jöhet szóba - köti ki. - Noah, Khaled és Damien.

- Anno is ugyan ezeket mondtad - nevetek fel, aztán a székre felülve kezdek bele a nosztalgiába. - Amikor azt hittük, egy kissrácot hordok csak a szívem alatt, és erre érkezett két kislány...

- Igen, ez elég nagy meglepetésként ért - torzul fintorba az arca, és nem tehetek róla, de ez rosszul esik. Valószínűleg Eric észreveszi a reakciómat, mert egyből magyarázkodni kezd. - Ne értsd félre, Babe! A lányok sokkal többek, mint amit valaha elképzeltem, remélni mertem vagy megérdemelnék, de valljuk be, elég balfék dolog két kislányra egy kissrácot hinni, mikor a neved előtt ott van az a nyavalyás Dr-i jelző, nem? Melyik internetes oldalon szerzett ez egyáltalán diplomát?

- Ne felejtsd el, Khaled - használom azt a becenevét, melyen már évek óta hívom. -, hogy a kicsivel is Dr Phippshez járunk - juttatom az eszébe, mire felnevet. - Ráadásul mi is észrevehettük volna, de Belle vagy Mac bújócskázott...

- Örülnél még kettő kislánynak? Most is úgy tűnik, hogy fiunk lesz... Gondolkodjunk el azon, hogy ismét ikreink lesznek - jegyzi meg viszont csak hangnemben.

- Nagy családunk lenne - rántok vállat, és tehetetlenül felnevetek. - Miért, te kicsikorodban hány gyereket akartál?

- Egyet sem - ránt vállat egyszerűen, mire felvonom szemöldökömet. Jelen pillanatban három életről gondoskodunk! - Egy kisfiú sem agyal ezen, szerintem. Legalábbis remélem...

- Ez hülyeség! Egy srác nem gondolkodhat a családalapításon? Én mindig is sok gyereket szerettem volna, mert imádom őket, és mivel a világban nagy az éhezés, az árvaházba juttatott gyerekek száma pedig csak nő, az utcára kidobott kicsikkel együtt, ezért mindig úgy éreztem, az én kötelezettségem is valamennyire, hogy tegyek ez ellen valamit.

- Több száz, vagy több ezer gyereket akarsz szülni, hogy kompenzáld a számukat? - vigyorog rám pimaszul.

- Benne lennél, vagy tiltakoznál? - kacsintok rá, aztán egy nyakpuszi után kisprintelek a kertbe. De előtte még felvisítok, mikor Eric gyorsan a fenekemre csap, majd annyit mond: Pimasz vagy Mrs Saade! 

Kint a kertben szembe találom magam Drewval, aki egy átható tekintettel méregeti elébe sétáló alakomat. Igyekszek felkészülni mindenre, amivel esetleg lefáraszthatja az agyamat, de az ő esetében ilyen nem lehetséges.

- Emlékszel, mit mondtam az esküvőtökön, mint tószt? Ha nemet mersz mondani, csapok! Ahhoz túl király volt.

Felnevetek, s bólintok egyet. Szellemes szösszenet volt, annyi szent...

- Miért? - érdeklődök értetlenül.

- Mert rohadtul sokat köszönhettek nekem. - Egózik. És jobban belegondolva, piszkosul igaza van! Hiszen a beszéde szerint, amit Eric tanújaként mondott a lagzinkon, tényleg mindent neki köszönhetünk.

És a gondolatra újra felnevetek. Mert felidézve magam előtt a történteket, úgy érzem, ennél boldogabb nem is lehetnék.

"Laycie és Eric... Nos, az elején, még a legelején nem gondoltam, hogy egyszer itt állunk majd... Oké, ez hülyeség. Pontosan tudtam! És tudjátok mit? Szerintem ti is. És, hogy mit kellene még tudnotok, gerlicéim? Azt, hogy amikor én kijelentettem, a drága arát kicsi idomokkal áldotta meg a sors... Én már akkor tisztában voltam vele, hogy ezzel az egy mondattal indítottam el ezt az egész lavinát. Hiszen Eric azonnal reagált rá, megvédte az akkor elviekben még számára közömbös Szerelmét! És most, hogy belegondoltatok, és felidéztétek magatok előtt ezt a percet... Szerintem rájöttetek, hogy amikor ma este lefekszetek aludni, igen, aludni, akkor a mondat, melyet mondani fogtok, csakis nekem köszönhető: Úristen, férjnél vagyok! És Úristen, ez Drew van Ackernek köszönhető!

És ezzel a résszel mindenkinek Boldog Ünnepeket kívánok! Szeretlek Titeket! <3

És légyszi, hagyjatok pár szót a rész alatt! :"D

RS xx

Harmincharmadik: Csajszibarack

Sajnálom a késést! :c Olvassátok szeretettel az epilógus előtti utolsó részt és köszönöm, hogy velem vagytok! :) <3

"Másodpercek töredéke is elég ahhoz,
hogy a tökéletes pillanat elillanjon."

A csípőjén ültem, és alsó ajkamba haraptam. Élveztem, ahogy Eric olyan éhes ás átható tekintettel illetett, mintha már nem is lenne rajtam semmi, és az a falatnyi top és short is lekerült volna rólam, mely ekkor még a testemet fedte. Ráadásul olyan volt, mintha azzal a képességgel rendelkezne, hogy képes átlátni a ruháimon, ugyanis nagyon úgy tűnt, e után áhítozik. Mázli, hogy ez lehetetlen, nincs igazam?
Kezei csípőmön voltak, és fejét hátrahajtva nyögött egyet, amikor csípőmmel leírtam egy nyolcast, pont büszkesége felett. Mellkasán támaszkodtam meg, majd lehajoltam, hogy ajkaimat övéire tapaszthassam.
- Babe... zaklatott vagy - jelentette ki. Igyekezett értelmesen beszélni, ám nem sikerült neki annyira: erősen zihált még előbbi, nem túlzottan kevés ideje tartó tetteim miatt. Ez kicsit feldobott. A helyzetemhez, és a történtekhez képest még így is meglepően eleven voltam, szerintem.
- És emiatt nem akarsz? - villantottam egy kacér mosolyt. Újra fölé hajoltam, csókot nyomtam nyakára, s kicsit meg is szívtam érzékeny pontját, amit imádtam. Ingerelni akartam, örömöt mindkettőnknek. Tudtam, semelyik másik pár a világon nem lenne képes arra, hogy egy kisebb fajta családi botrányt, és egy megcsalásos eset elmesélését követően ágyba bújjanak, de mi talán már elégszer bizonyítottuk, hogy nem vagyunk átlagos páros. Semmilyen értelemben. Felnyögött, aztán vállamnál fogva eltolt magától. Megrázta fejét, hogy valamelyest kitisztítsa a fejét, én pedig ledöbbentem. Nem erre a reakcióra számítottam. Ohh de mennyire, hogy nem! Ismerve a szokásinkat azt lett volna a normális, az elvárt, ha fordít egyet a helyzetünkön, és addig kínoz, ameddig csak tud, hogy aztán mindketten orbitálisan nagy örömben részesüljünk. De úgy tűnt, ez meghiúsul. És ekkor még nem tudtam, mégis miért. Olyan nincs, hogy Ericnek ne legyen kedve ehhez... - állítottam.
- Kicsim, ne azért akarj leteperni, hozzáteszem igencsak profi módon - vigyorodott el, de utána egyből vissza is vonta, és már csak kedvesen mosolygott rám. Hatalmas kezét arcomra simította, szemeimet lehunytam, ezzel átadva magam az érzésnek. Ám mikor folytatta, egyből felnyitottam őket, és kíváncsian méregettem (számomra) tökéletes arcát. -, hogy egy kicsit jobb legyen. Esetleg holnapig lenne könnyebb, utána pedig még a mostanitól is rosszabb lenne a lelked, hiszen olyat cselekedtél volna, amit normális helyzetben nem. Vagyis... Ja, normál esetben asszem nem tepernél le. Hidd el, én is nagyon szeretném, el sem hiszed mennyire - harapott alsó ajkába. -, de talán most a Te érdekeidet kéne nézni...

Döbbenten, enyhén elnyílt ajkakkal hallgattam, ahogy kifejti véleményét, aztán szavakat is adtam jelenlegi érzelmeimnek.
- Azt hiszem, még sosem szerettelek ennyire - suttogtam meghatottan, aztán pedig mellkasára dőltem, még mindig csípőjén ülve. S bár nyugodt(-abb), szerelmes és zaklatott is voltam egyszerre, szívem verdesve jelezte örömöm mértékét, mikor megéreztem: valami kemény az alhasamnak préselődött. És azzal, hogy még ennek ellenére is képes volt nemet mondani nekem... Eric Saade végérvényesen és visszavonhatatlanul is elnyerte a szívemet. Mert engem tartott szem előtt, és nem azt, hogy alig volt rajtam valami, s akartam is őt. Nem. Ő inkább leállított, tudva, utána hogyan érezném magam attól függetlenül, mennyire is imádtam vele lenni. Úgy. 

×××

Egész héten a stúdióban voltam. Az agyam egy idő után kikapcsolt, kezeim között csak a forgatókönyv papírja ropogott, és egy kellemes zsibbadtság vette át az uralmat a testem felett, ahogy egyre fáradtabb lettem. Igyekeztem kizárni Coltont is és az ő folyamatos célozgatását és udvarlását, mert nem volt hozzá sem kedvem, sem energiám és azzal nyugtattam magam, ez azért van, mert lényegében miatta szüneteltették a forgatásokat. De éreztem, hogy nem ez volt a dolgok mögött. Hiszen milyen hülye indok lenne már ez? Inkább hálás voltam - még ha nem is teljesen és kimondottan -, hogy volt egy kis időm magamra és a kapcsolatomra is... Mondjuk nem volt könnyű dolgom, már ami az ő elkerülését illeti, mert a részben, melyet forgattunk pont nagy hangsúlyt fektettek a kettősünkre, ami kibontakozni látszott, és elég sok bújós jelenetünk volt, amiket talán nem is kell mondanom, nem élveztem túlzottan. Viszont imádtam a színészkedést, az életemet, a szerepemet és az egész légkört, mely körülvett egy-egy forgatás alkalmával, úgyhogy fittyet hányva az ellentétes érzelmeimre végeztem a munkámat, és igyekeztem semmiféle negatív érzelmet kimutatni, ezzel is egy hatalmas vigyort hozva arra az idegesítően jóképű arcra. Melyről egyébként tudta, hogy hogyan vélekednek a nők.
Viszont szerintem senki sem várná el tőlem, hogy egy nap alatt mindent rendbe rakjak lelkiekben. Hiszen nemrég kiderült, hogy a szerelmemmel megcsaltuk egymást - bár ugye a részemről ez tisztázott volt magam előtt -, és még a szüleim is eltitkolták, hogy lesz egy kistesóm! Szerintem az a furcsa, ha ezek után valaki boldogan, virulva és fütyörészve vonulna végig az utcán, és nem magában keresné a hibát, nincs igazam? Ugyanis amikor harmadszor is neki kellett kezdeni a jelenetemnek, mert nem voltam ott lelkiekben, már úgy voltam vele, nem sanyargatom magamat tovább, hiszen tudom, hogy én hibáztam! Anyuék nem tussolták volna el, hogy új családtag érkezik, ha bíznának bennem... Eric nem állt volna le Skylerrel - akire azóta rá sem bírok nézni, sőt!, még csak szóba sem akartam hozni -, ha elég lennék neki, és én sem csókoltam volna vissza Nolant, ha minden rendben lenne az agyammal. Szóval valljuk be, kattyos vagyok. De kit érdekel ez, ha a napjaimat úgy zárhattam, hogy az állítólagos férjemmel, a szerelmemmel összebújtunk a kanapén, és egy idióta vígjátékon röhögtük szarrá magunkat? Az ilyen pillanatokért megérte ez az egész hajcihő.
Az elkövetkező heteket csak a munkámnak szenteltem. Úgy tűnt, az első évad hamarosan véget ér, pedig még nem is dolgoztunk rajta egy éve - haha -, szóval nagyon belehúztunk, ha fogalmazhatok így. Sajnos szabadidőm nem nagyon volt, Erickel sem töltöttem annyi időt, mint addig tettem, és amennyit kellett volna egy párkapcsolatban, úgyhogy nem tudom, megérte-e a hajtás, de mindenesetre úgy gondolom, a nevemet egyre sűrűbben emlegették a lapok csupa-csupa pozitív dolog kapcsán, és amikor egy fotósorozatot is készítettem, s egy reklám arcának is felkértek, még kevesebb időm volt a szerelmi életemmel foglalkozni. Három hétből egy hónap lett, egy hónapból kettő, és akkor tudatosult bennem, hogy nagyon elrontottam valamit, amikor Eric már nem aludt velem esténként, hanem visszaköltözött a saját szobájába, s reggel nem a csókjára keltem, hanem Ziggyre, a hátamon fekve, nyáladzva. Ez olyan nagy pofonként (és hidegrázásként)  ért, hogy egészen beleszédültem, szóval innentől kezdve igyekeztem mindent helyrerakni, és, bár ez meglepően ribisen hangozhat, de sikerült visszacsábítani Ericet a szobámba, sőt, kicsikarni belőle egy őszinte, imádnivaló nevetést is. Egy kisebb akciót és néhány csípő riszát követően pedig úgy éreztem, hogy ha nem is száz százalékosan, de helyrehoztam a kapcsolatomat. 

A nyár vége felé jártunk, amikor Ericet meghívták egy interjúra és addig, míg ő ott volt, én a tévé előtt terpeszkedve, a kutyáimmal és kajával körülvéve láthattam az arcát, és ahogy mosolyogva, kedvesen és viccesen válaszolt a kérdésekre. Hol poénosra vették a figurát, hol komolyra, mígnem aztán jött a következő, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. Vagyis jobban, hiszen nem vélekedünk ilyen bunkón a pasink szerepléséről!
- Elnézve titeket elgondolkodik a világ, hogy vajon mi van a baba dologgal? Nemsokára egy éve vagytok együtt... Beleférne egy kis, harmadik, vagyis a háziállataitok mellett ötödik élet az életetekbe, vagy hogyan kezelitek a baba dolgot? - érdeklődött Lisa. Vörös haját átsöpörte válla felett, és zöld szemei kedvesen, barátságosan csillantak meg a rájuk vetülő reflektorfényekben. 

A nézők sugdolózni kezdtek, én pedig izgatottan dobtam a számba egy szem gumimacit, amit hirtelen megkívántam, s nutellával együtt fogyasztottam.
- Az igazat megvallva még nem került elő a téma, de... Nem is tudom, szerintem ráérünk. Szeretjük egymást, vannak hullámvölgyeink, mint minden kapcsolatban, de... fiatalok vagyunk, és mindegy, hogy most, vagy egy fél év múlva kezdünk neki a baba projektnek, nem? Szerény véleményem szerint ráérünk, előttünk még az egész élet... Viszont ha jönni szeretne, jönni fog a kis Saade - vont vállat, a nézők ismét ugyanúgy reagáltak egy kis extrával (sikítottak, ha pontosak akarunk lenni) kedvencük szavaira, én pedig megfagytam ültömben, és hunyorogva meredtem a képernyőre, mintha úgy jobban hallanám. Közben Ziggy mozgolódni kezdett az ölemben, és mivel a kanapé előtt ültem a szőnyegen, így Floyd a hátam mögött, fent a párnákon a hajamat birizgálta, amit csak később vettem észre, mert annyira lekötötte minden egyes sejtemet Eric gondolatmenete, hogy nem vettem észre a kutyanyálas tincset, és a sípoló mikrót sem.

- Így van, de Eric... Ebből az jön le nekünk - intett kezével a közönség felé nagy, teátrális mozdulatokkal -, hogy te már elgondolkodtál a témán. Vagy tévedek?
- Így van - nevetett fel ártatlanul, elkerekedett a szemem. - És ez hol baj? Egy gyönyörű nő a feleségem... Még szép, ha azon gondolkodom, milyen lenne gondoskodni egy kicsi Laycie-ről! - vigyorgott.
Elakadt a levegőm, és a kezem, melyet éppen a számhoz emeltem, benne a popcornnal, hirtelen visszaesett az ölembe, s végül Ziggy gyomrába került az enyém helyett. 

"Így van?!" Tehát agyalt azon, hogy gyerekünk lehetne? Ő is?
- És, hogy szüksége lenne-e a világnak erre a reprodukcióra kettőnkből? Még szép! - nevetett megállíthatatlanul, viccesre véve a figurát, és a térdére csapott. Lisa felkacagott és a vigyora levakarhatatlan volt az interjú végéig, de nem zavart, mert az ő gyűrűs ujján is ott volt az az ékszer, mely Eric balját is díszítette, még ha nem valójában. Szóval nem féltékenykedtem, amiért olyan csillogó szemekkel figyelte a pasimat.
- Jahh, két ilyen elképesztő ember... - szállt be Lisa is a poénba. Elfintorodtam, pedig én is majdnem felnevettem. - Egy gyönyörű nő és egy jó kiállású, szexi férfi ötvözete elég bizarr lehet, ugye?
- Hát igen - nevetett fel Eric, közben bólintva egyet, és tekintetét a padlóra tapasztotta. Biztos az járt a fejében, mit reagálok majd a témára... Talán izgult, vagy csak megbánta, hogy ezt így kimondta? Jelen esetben úgy gondoltam, jól tette! Aztán persze a véleményem megváltozott, mire ő hazaért, de ez sem változtat a tényen, mennyire lezsibbadtam a gondolatra, hogy Ericet elképesztően boldoggá tenném azzal, ha egyszer csak valamikor elé állnék azzal, hogy egy csöppnyi életet hordok a szívem alatt. 
- És ha összejönne a dolog, mit szeretnél, milyen tulajdonságokat örököljön tőletek? Ha jól tudom, Laycie nemsokára befejezi a sorozatának az első évadát, és utána egyből bele is kezdenek a másodikba, mert annyira nagy a rajongótábora a szériának már most, plusz te is folyamatosan a részedről zsűriként részt vevő tehetségkutató utolsó adásaival, és a saját karriereddel foglalkozol... Hogy élitek meg ezt az időszakot? Nehéz a témáról beszélgetni, vagy még ilyen szoros időbeosztásban is kerítetek időt a tervezgetésre?
- Nem sok időnk volt az utóbbi időben egymásra, mert mindketten a karrierünkre koncentráltunk, ezt el kell ismernem - húzta el száját a srác, és már pont folytatta volna, amikor Lisa a szavába vágott.
- Elhidegültetek?
- Túlléptünk rajta, és már minden a legnagyobb rendben - hagyta ennyiben végül a témát, pedig engem igenis érdekelt volna, hogyan élte meg a történteket.
- Na de az eredeti téma... Milyen tulajdonságokat szeretnél, hogyha azok öröklődnének?
- Laycie kekeckedése, bája és szemei, amelyekbe szerelmes vagyok, és az én határtalan hülyeségeimre való hajlam - adta a választ gondolkodás nélkül. Elmosolyodtam, és megjelent lelki szemeim előtt egy kislány hatalmas - Eric szavaival ellentétben - barna szemekkel, hosszú, selymes hajjal, és, hogy az előbb használt kifejezéssel éljek: a kettőnk ötvözeteként láttam őt. Belle-t.
- Tündéri apuka leszel majd - reagált Lisa somolyogva, majd fejétmosolyogva mégmegrázva hozta fel az újabb témát: Eric legfrissebb dalát, amit, bár még csak két napja rakott ki a videómegosztóra, de máris minden rajongója imádott, és folyamatosan nyomatták a rádióban, és a tévében is egyaránt. Nemhiába, Eric sem lustálkodott az eltelt időben. Pont, mint a kistestvérem, aki, mint nemrég kiderült, kisfiú, és Anyuék már azt is tudták, Zane-nek fogják hívni. Zane Thomas Phell, amely szerintem rendkívül jól hangzik, és már borzasztóan vártam, hogy babusgathassam, és játszhassak vele. A kapcsolatom a szüleimmel pedig teljes mértékben helyrejött, Apuval egy hosszas beszélgetés után rendeztük a dolgokat, úgyhogy semmilyen lelki gubanc sem állt az utamba annak érdekében, hogy bármi gondom lehessen a születendő öcsémmel kapcsolatban. Maximum annyi, hogy én voltam az egyedüli lány gyerek a családban a két őrült bátyámmal, és a már még három hónapig Anyu pocakjában pihengető öcsémmel, ami azért valljuk be, valakit zavarna. De engem ki tudja, miért, nem zavart. Mert nem tudtam volna elképzelni azt, hogy Apu ne csak engem hívjon Kislányomnak, Angyalkámnak vagy ilyeneknek, ugyanis az apukám csak engem szerethet úgy, mint az egyetlen "pici" lányát, senki mást! Féltékeny is lettem volna a húgomra, viszont a gebasz az, hogy sosem biztos teljes mértékben, hogy olyan nemű lesz a babád, amit az ultrahangon mondtak. Szóval izgulhattam, bármilyen szemétül is hangzik mindez.

- Szerinted, Floyd A papa komolyan gondolta, vagy viccelődött? - fordultam hátra, és hóna alá nyúlca az ölembe emeltem apró testét, ami már nem is volt olyan apró. Az én kicsi kutyusom megnőtt... Megvakartam a füle tövét és végigsimítottam a hátán egészen a farja cégéig, mire Ziggy féltékenyen felvakkantott, Floyd pedig fülön harapta, amiért miatta abbahagytam a szeretgetését. Felkacagtam, és kiemelve a két kutyust az ölemből feltápászkodtam, hogy a konyhába menve kidobhassam a tönkrement popcornt, amit életemben először elégettem, és összeüssek valamit vacsira tudva, Eric éhes lesz, mikor hazaér. Csakhogy amint kinyitottam a hűtőajtót és behajoltam, hogy megszemlélhessem, mégis miből gazdálkodhatok megéreztem azt az erőteljes, tömény pácolt hús és ubisali illatot, a gyomrom a torkomba ugrott és felfordult egyszerre, a tenyeremet pedig a szám elé kaptam, és becsapva a frigóajtót, egyenesen a fürdőbe rohantam. A wc főlé görnyedve öklendeztem, kiadtam magamból a reggelimet, majd a deszkában megtámaszkodva felnyomtam magam, és az akkorra már lehajtott fedélre ültem. Alkarommal megtöröltem a számat, és könyökömmel combomon támaszkodva hajtottam arcomat a tenyerembe. Nincs a világon olyan ember, aki szeretne hányni, vagy csak simán betegnek lenni, plusz nekem erős az immunrendszerem, és ritkán betegszem meg, ezért különösen szar volt az utóbbi pár perc. Rossz volt a szájízem, ahogy nyelvemmel végigmentem a fogaimon, úgyhogy remegő lábakkal feltápászkodtam, és a fogkefémet megragadva átsikáltam a fogaimat, aztán szájvizeztem, felvettem a fogason hagyott pizsipólómat, hogy ne legyen érezhető semmi, és az arcomat is megmostam jó hideg vízzel, hogy kicsit csillapodjon a szapora szívverésem. 

Tényleg szörnyen utáltam hányni. Egyike volt azoknak a dolgoknak, melyeket jobban gyűlöltem mindennél. De amúgy komolyan! Van olyan, aki szereti?! Ez csúnya lesz, de még a bulímiások sem azért csinálják, mert szeretik...

A nappaliba vándoroltam, s visszakuporodtam a kanapéra. Körbetekertem magam egy végtelenül puha pokróccal, és elvetettem az ötletet, hogy vacsit csináljak; úgy voltam vele, majd rendelünk valamit, ha párom éhen akar majd halni. 

Eric körübelül háromnegyed óra múlva érkezett meg, s miután nagy zajjal ledobta a farmerkabátját, a cipőjét és a kulcsait a kis kosárba, megindult felém. Felnéztem a telefonomból, amelybe addig belebújtam, sfelmosolyogtam a srácra. Lehuppant mellém a párnákra, és csókot nyomott a halántékomra. Hosszasan ott tartotta ajkát, lehunytam a szemem. Féloldalasan elmosolyodtam az érzésre, pillangóim ébredezni kezdtek, már amelyik túlvészelte a rókázásomat.

- Mizujs, babe? - érdeklődött, miközben lábaimat az ölébe húzta, s kedvesen rám mosolygott. Viszonoztam, majd vállat vontam. 

- Nem sok.

- Láttad? - érkezett az újabb kérdés. Tudtam, hogy az interjúra érti, úgyhogy kicsit habozva bólintottam. - És? - próbált kicsikarni belőlem valamiféle választ.

- Mi és? - vontam össze szemöldökömet. 

- Nem mondasz semmit? - értetlenkedett. Vállat vontam. - Hogyhogy?

- Miért, kellene? 

- Hát... Gondoltam megér annyit a dolog, hogy... Mittudomén, hogy "bakker, hasonlóan gondolom!", esesetleg egy "barom vagy, Saade, nem fogok neked gyereket szülni!" Érted...

- Eric - kezdtem bizonytalanul, és értetlenül méregettem hirtelenjében feldúlt alakját. - Minden rendben van?

- Sajnálom, én csak... 

- Te csak?

- Csak abban reménykedtem, lesz mondanivalód - csóválta a fejét csalódottan. Nekem meg leesett, mi a gondja. Kislányos zavaromban alsó ajkamba haraptam, megfogtam a kezét, és egy csókot nyomtam a tenyerébe. 

- Ha csajszibarack lesz, mindenképpen Isabelle lesz a neve - jelentettem ki hirtelen. Rám kapta a tekintetét, és golflabda méretűre nyílt szemekkel nézett, majd összevonta szemöldökét, és elnyitotta száját.

- Öhh-öm... Mi? - Bamba tekintete láttám felnevettem, majd újból nekikezdtem.

- Ha kislány lesz, mindenképpen Isabelle lesz a neve. Vagy Avneet - egészítettem ki a mondatot, mire Eric arca felragyogott, és az ölébe húzott.

- És ha fiú?

- Nekem lányom lesz - állítottam. Pedig belegondolva egy kicsi Erickel sem lettem volna meglőve...

- Nekem meg fiam - nevetett fel. - Legyen transzi, vagy mi?

- Idióta - röhögtem fel. - Miért, ha az lenne, nem szeretnéd? Alexa lenne a neve... Mert az a változat lehet Alex is  - vigyorogtam rá pimaszul.

- Na most ki a hülye? - fintorgott rám, aztán egyszeriben elkomorult. - Ne haragudj az előbbiért, amúgy...

- Úgy nézek ki, mint aki annyira haragszik? - kérdeztem, és kis puszit nyomtam az orrára. Felmorgott, és karjait testem köré fonva eldőlt a kanapén, aminek következtében én hangosan felkacagtam, és elkönyvelhettem magamban: imádtam, hogy ennyire könnyen tudtunk beszélgetni arról, hogy mégis hogyan hívnánk a gyerekünket... Miközben még egy éve sem voltunk együtt, és mégis... A szerelmünk azt hiszem, nem törődött azzal. Hiszen Apu is úgy vette feleségül Anyut, hogy négy hónap együttlét után megtudta, Dean és Oliver nemsokára a világra jön...

Hirtelenjében pedig azon kaptam magam, hogy nagyon is szeretném, hogy a hányásomnak a témához legyen köze, s ne valami hülye betegséghez. 

Harminckettedik: Erősebb vagy te annál

"Amikor letüdőzöd a boldogságot,

aztán egyszer csak jön a városi szmog,

és tönkreteszi az egészen addig tökéletes összképet... Na, az kegyetlen tud lenni."

Mellkasomra mázsás súly került, elakadt a levegőm. Tudom, hogy Nolan el fogja mondani Ericnek a történteket! Basszus! A rohadt életbe! Olyan áthatóan méregetett, hogy az már szinte ijesztő, és barátom ölelése is megfagyott derekam körül pláne akkor, mikor a kérdések ránk özönlöttek. Skyler mégis mit akar megbeszélni Erickel? Áh, végem van! Annyira rohadtul régóta őrlődik már ez bennem, kikészültem idegileg, nem bírom tovább! Ennyi volt!

- Én kezdeném, köszönöm szépen - szóltam közbe, mire Nolan felvont szemöldökkel nézett rám, majd végül bólintva, fejét lehajtva és kezeit zsebre vágva lépett egyet hátra. Meghagyta ezt nekem, a kis rendeske. Értékeltem a gesztust, mindenesetre. - Eric... Talán nem ártana beavatni egymást a történtekbe.

- Ugyan így gondolom - bólintott kissé félve.

Ám odáig már nem jutottunk el, hogy bele is kezdjünk. Az egyik pillanatban még tátogtam, mint egy hal azon gondolkodva, mégis hogyan kezdjek bele, a másikban pedig golflabda méretűre nyílt szemekkel kaptam arcomat az éppen akkor összeeső anyukám felé.

- Úristen - suttogtam lefagyva, és a már a földön fekvő teste mellé ugrottam, hogy aztán sápadt arcát megsimítva pánikolni kezdjek. - Valaki hívja a mentőt!

- Laycie, csak elájult...

- Mi az, hogy csak elájult?! - Hangom hisztérikus, ideges csengése hallatán Eric megtántorodott, és féltően nézett rám, majd kapkodta tekintetét az anyukám, és köztem. Apu egy szempillantás alatt nyúlt térdhajlata és háta alá, és máris a kocsi felé szaladt vele, szerény személyemmel egyetemben. - Hát ez egyszerűen rohadt jó... Mi az isten történt?!

- Nyugi, Layc - csitított Nolan.

- Ne nyugtatgasd, inkább tűnj innen! - nézett rá harciasan Eric, mint egy harapós kutya, aki védi a területét. Felvont szemöldökkel néztem rá.

Mi van?! 

- Nyugi van, Saade! 

- Sipirc van, Nolan! - Kontrázott Eric utánozva hangvételét és szóhasználatát is.

- Elég legyen már, az Istenit! Mindenki szálljon be a kurva kocsiba, most! - szakítottam félbe őket hangosan és erélyesen, majd az ajtó felé intettem a kezemmel. Nem voltam biztos benne, hogy az, hogy Nolan is velünk tart jó ötlet, de azt hiszek elveszítettem a józan ítélőképességemet azzal, ami történt. Mondjuk míg is lehet érteni.

Apu már nem volt sehol, úgyhogy mi bepattantunk az Opelba, s Eric irányításával eljutottunk a kórházba, melybe minden bizonnyal szüleim is jöttek lévén, ez volt a legközelebb. El tudtam képzelni, apu mit érezhetett ekkor, és nagyon nem akartam a helyében lenni. Már az is necces volt, ha arra gondoltam,milyen lenne Erickel a kórházba menni, nem még hogy a feleségemmel, és a gyermekeid anyjával.

Nem sokkal később mi is megérkeztünk, és én voltam az első, aki kipattanva a kocsiból, a bejárat felé rohantam. Tudtam, egy ájulás nem akkora gond, hogy akár még életveszély is következhetne belőle, de engem ez akkor sem érdekelt. Az egyetlen, amit magam előtt láttam az az volt, hogy ez mennyire nincs rendben. Ráadásul azt hiszem, állapotomra a kérdések és a személyek jelenléte is rátett egy lapáttal, s ez a másik dolog, amiben biztos voltam: még nem záródott le ez a kapu. Még ma tuti, hogy meg fogjuk ejteni ezt a beszélgetést, mert már nem húzhatjuk tovább. Viszont ha azt nézzük, hogy megint közbejött valami... Talán az égiek is úgy akarták, ez maradjon titok... nos... mindkettőnk részéről. És csak remélni tudtam, az, hogy Skyler is itt volt nem azt jelenti, hogy ugyan az történt közte és a pasim között, mint Nolan és énköztem. Mert az azért elég érdekes lenne. A gond csak az, hogy minden jel erre mutatott, és talán ez az utolsó ok arra, hogy villámgyorsan el akartam onnan tűnni: ne is lássam a személyeket, mert ha igen, egyből gondolkodni kezdek, s mind tudjuk, az sosem vezet semmi jóra.

- Tish Phellt keresem . könyököltem fel a pultra idegesen, és nem érdekelt a fiatal, körübelül velem egykorú lány tekintete, amiről sütött, hogy felismert. Engem csak az anyukám izgatott, mert egyre jobban kezdtem úgy érezni, ez nem csak egy egyszerű ájulás volt, hanem valami sokkal több. És ez megrémisztett.

- Harmadik emelet, második ajtó.

Megköszöntem az informálást, és a lépcső felé rohantam. Halványan érzékeltem még az engem követő alakokat, de ők sem érdekeltek. Tényleg semmi sem érdekelt. Amint felértem, hagytam magamnak pár másodperc pihenőidőt, majd újból nekiindultam. Aput láttam az említett ajtó előtt fel, s alá járkálni, mire egyből megindultam felé, és amint ő is észrevett, a mellkasának csapódtam.

- Layc... Kérlek, mondd, hogy minden rendben lesz!

Összehúzott szemöldökkel néztem fel arcára.

Én?

- Nem lesz semmi baja, apu... Ez csak... - próbálkoztam, de ő félbeszakított.

- Több van emögött, mint amennyinek látszik, Azy - sóhajtotta, és ölelése derekam körül egy pillanatra szorosabbá vált. Itt éreztem először, hogy ennek az erős, talpraesett családapának, az én apukámnak tényleg szüksége van a támogatásomra. Itt éreztem először, hogy milyen társat is szeretnék én majd az életem egész részén. Aki aggódik értem, mikor baj van. Aki szétesik, mikor baj van, mert annyira félt engem. És azt hiszem, azt is itt éreztem először, hogy ez a személy lehet Eric Saade is.

Körübelül két órával később még mindig a folyosón szobroztunk, de már többen. A két bátyám is jelen volt, na meg Tone és Erry is, akiket Eric hívott ide. Na jó, Tone-t kisebbik bátyám rángatta magával, a lány meg egyből jött is vele, a legkisebb Saade pedig azért társult hozzánk, hogy egy mosolyával felvidítson kicsit.

Eric ölében ültem, és a fejemet a mellkasának döntöttem. Egyik kezével hajamat, a másikkal pedig ölembe ejtett kézfejemet simogatta, hogy kicsit lecsillapodjak. Még mindig nagyon rossz előérzetem volt főleg, hogy azóta anyut át is vitték a műtőbe. Egyszerűen elmondhatatlan érzés volt azt látni, ahogy egy ágyon, gépekre kötve és vagy altatva, vagy eszméletlenül, de áttolták azt a nőt a műtőbe, aki a világra hozott, akit imádok, és aki összehozta nekem ezt az egészet Erickel. Csak köszönhettem neki a dolgokat, és elszomorított a tudat, ezt mennyire régen is tettem meg. Szörnyű egy gyerek vagyok! Meg sem érdemlem a szüleimet.

Nolan és Skyler egy idő után nagyon feleslegesnek tűntek, de akkor sem mentek sehova. Skylernek is rossz lehetett, hiszen anyu közel állt hozzá, egyszer azt mondta, mintha a másik lánya lenne, neki meg a második anyja, úgyhogy őt valamilyen szinte még meg is értettem, de Nolant nem igazán. Ő tényleg felesleges volt, bár lehet azért mondom ezt, mert eléggé sok gondot okozott nekem. Még úgy is, ha ezeket a "gondokat" még csak mi ketten tudtuk. jelenleg.

- Önök Tish Phell hozzátartozói? - Zavart meg egyszer csak egy férfi hang, felé kaptam a fejem. Apu egyből előtte termett, úgy pattant fel a kényelmetlen, műanyag székből, mintha csak rakétát dugtak volna a fenekébe, de az, amit kérdezett ha lehet, még jobban letaglózott, mint az eddigiek.

- Ugye jól vannak?

Vannak? Kik? Mi ez a többesszám? Mi van?!

- A mama és a baba is jól van, bár gy kisebb komplikáció megzavarta őket a felhőtlen tökéletességben... Tish jelenleg még pihenget, én pedig arra kérném, vigyázzon nagyon rájuk! Minden sejtje megérheti, ha ennyi csodálatos szerette van - pillantott ránk kedvesen a doki. Igaz, voltunk vagy kilencen, akiket érdekelt annyira a nő hogyléte, hogy várjanak, és ez még közel sem volt ahhoz képest, akik ha tehették volna, jelen lettek volna. Én azonban úgy éreztem, menten hazamegyek a tudattól: Eltitkolték előlünk a kistestvérünket! Hogy... mi van?!

Egy szót sem szóltam. Úgy éreztem, átvertek. Úgy éreztem, egy pillanat erejéig, hogy az anyu mellett lévő ágyra kerülök, mert én is összeesek. Felálltam Eric öléből, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem őt a lift felé. Nem tudtam volna lépcsőzni, a lábaim így is rogyadoztak. Ő szerencsére nem tette ezt szóvá, nem kérdezett semmit, csak csendben követett: támogatott, velem volt. Ő volt az egyetlen. Legalábbis abban a pillanatban így éreztem.

Igazából nem tudtam, hogyan is kellene reagálnom a dolgokra, hiszen nem volt jogom véleményt alkotni, csak kiállni a barátnőm mellett. Ráadásul a két zavaró tényező kellőképpen piszkálta a csőrömet ahhoz hogy egész idő alatt csak Layciet ölelve üljek, és nézzek magam elé, esetleg néha tegyek egy-két biztató hozzászólást, de azt is csak és kizárólag Laycie-nek.

- Minden rendben lesz - simítottam már a kocsiban ülve combjára kezemet, mire felém fordította a fejét, és egy kényszeredett mosolyt villantott. Nem volt igazi, és ez zavart. 

- Eric... A lelki épségem érdekében arra kérnélek, húzódj le, és hadd mondjam el neked a dolgokat. - Hangja megtört volt, és olyan, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Szemöldökömet összevonva bólintottam, és indexeltem, hogy aztán egy kis kiugróban leállíthassam a motort. Érdeklődve fordultam Azy felé, és egy halvány mosollyal biztattam őt a folytatásra.

Kikapcsolta a biztonsági övét, és egyik lábát felhúzva fordult felém, hogy aztán az ölébe ejtett kezét fixírozva kezdjen bele a beszédébe.

- Orbitálisan nagy hülye vagyok... Nem kertelek, csak kimondom, Eric. Nem húzhatom ezt tovább. Emlékszel, mikor Svédben voltál anyud miatt, és azzal tettelek le, hogy mennem kell, mert Floyd szeretne valamit...? Nos, tényleg, de... Nolan is lent volt a nappaliban. És nem tudom, mégis hogy került oda, vagy, hogy mégis hogy jutott be, de ott volt. És... Istenem, Eric! A bűntudat rohadtul mardos, pedig nem szabadna, mert semmit sem jelentett!

- Mondd, hogy nem feküdtetek le - suttogtam elhűlve, mire a lány felvonta szemöldökét. - Kérlek... Ugye nem feküdtetek le?

Egyszeriben lefagytam. A boldoggá tett tény, hogy Laycie az enyém volt, csak is velem szeretkezett még, és, hogy én voltam számára az első... széthullni látszott. De szerencsére még időben válaszolt ahhoz, hogy megakadályozza a kiborulásomat.

- Ohh anyám, te akkora barom vagy! Ha lefeküdtünk volna, nem lennék most itt! A fürdőszobában vagdosnám az alkaromat, és az őrület szélén állnék! Jó, úgysem csinálnám meg, mert akkor hiába papoltam volna ennek a feleslegességéről a rajongóimnak, de tuti átfutna az agyamon!

- Erősebb vagy te annál - suttogtam, miközben önkénytelenül átfutott rajtam a büszkeség. Hogy a barátnőm, akit teljes szívemből szeretek akkor sem tenne kárt magában, ha gyűlölne. Ha nagyon fájna neki valami. És ezt azért jó tudni, valljuk be. - De akkor mi történt?

Úgy éreztem, muszáj tudnom. Ha továbbra is titok marad, akkor nekem sem lesz elég erőm elmesélnem Skylert. Bár lehet, ő jobban ki fog borulni lévén, a lány a legjobb barátnője... Volt, valaha - gondoltam.

- Beszélgettünk. Ideges voltam, zavart, hogy velem szemben ült... És egyszer csak azt vettem észre, hogy smárolunk. Csináltunk mi már ilyet, nem ezzel van a gond, nem ez volt az első csókunk, de valahogy ez más volt... Sokkal érzékibb. És aztán egyszer csak... merészebb területre vándorolt ez az egész szarság. Sokkal... vadabb lett... De miután én magamhoz tértem, és rájöttem, mi a halált csináltam, elküldtem őt a picsába.

Bólintottam. Megértettem, bár az nem volt tiszta, mi is egészen pontosan a "merészebb terület", de talán nem is akartam én azt annyira tudni. Jó volt ez a kellemes, őszinte tudatlanság. És meglepő módon nem voltam mérges. Nem voltam kiábrándult, semmi sem. Egészen egyszerűen egy szóval lehetne jellemezni az álláspontomat: megkönnyebbült. Mert valahogy úgy éreztem, kvittek leszünk, ha én is elmondom a dolgokat, és nem lesz joga haragudnia rám. Bármennyire taplón is hangozhat így, ebben a formában.

- Tudod... nekem is lenne mit mesélnem - kezdtem neki bizonytalanul. Egészen ledöbbentett, mennyire könnyen kezeltük a kialakult helyzetet, hogy lényegében megcsaltuk egymást, de... Szerintem mi sosem voltunk normálisak semmilyen téren, a kapcsolatunkat illetően sem, szóval ezt sem kezelhettük átlagosan. Így van ez rendjén, így van ez jól. - Mi még nem jöttünk össze, de gondolom emlékszel arra, amikor a barátaid meglátogattak minket - összevont szemöldökkel bólintott, így folytattam. - Nos... Ez fura, és én máig sem értem teljesen, de... Skylerrel kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, mint ahogyan én azt valaha is terveztem.

- Ti sem feküdtetek össze, ugye? - kérdezte akadozva, maga elé meredve.

Megráztam a fejem. Valahogy láttam magam előtt a gondolatait. A pasija és a barátnője... Uhh. Tuti nem a legkellemesebb képzelgés egy lánynak, pláne nem egy olyannak, mint Laycie: aki mindent túlgondol, és a hangulatingadozásai - még ha ezek az utóbbi időben csillapodtak is -, uralkodtak.

- A legjobb barátnőm azzal a személlyel, akiről áradoztam neki? - kérdezte halkan, lényegében magától még mindig maga elé meredve, szerintem költői kérdésnek szánva az egészet, és összevonta szemöldökét.

Francba.

- Áradoztál rólam?

Próbáltam elviccelni a helyzetet, de amikor ő rám emelte szúrós tekintetét, inkább elhallgattam. Jobb ez így, mindenkinek. Layciet ismerve kellemesebb csöndben maradni, már így is nagyon sokáig bírta ki, hogy visszafogja önmagát. Vagyis, hogy ne őrjöngjön, a hangulatingadozásai rendeződtek. Milyen lesz vajon majd akkor, ha terhes lesz?

Viszont ettől a gondolattól valahogy kiestek néhány pillanatra a dolgok. Terhes? Arról fantáziálgattam, milyen lenne, ha terhes lenne? Anyám...

- Visszamegyünk a kórházba? - kérdezte egy rövid hallgatás után. Bólintottam, és alsó ajkamba harapva indítottam be a kocsit, s kanyarodtam vissza a kórház felé.

- Ugye nem akarsz cicaharcot rendezni? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.

Rám emelte kék szemeit, és gunyorosan nézett rám.

- Ugye nem versz be Nolannek? - kérdezett vissza egy pimasz mosollyal. Már pont mondtam volna, nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de jobbnak láttam inkább későbbre halasztani ezt az egészet.

Inkább csak elfintorodtam.

- Sakk matt.

Újabb csend következett. Ez már mondható volt kínosnak, de nem csodálkoztam, a történteket tekintve.

- Nagyon utáljuk most egymást? - érdeklődött egyszer csak, mire ráemeltem tekintetemet. Hangjában ott volt a félsz és a remény, aminek következményeként halványan elmosolyodtam, és kezemet combjára raktam.

- Meglepő módon nem.

- Fasza - biccentett, és hunyorogva bámult ki a szélvédőn.

- Ja, az.

- Anyuék hogy vannak? - kérdeztem, miközben Dean mellé sétáltam, és az oldalának dőltem. Átölelte a vállamat, és puszit nyomott a hajamba. Az utóbbi időben vele is rendeződött a kapcsolatom, bár még nem teljesen, ezt be kell ismerni. 

- Jól - válaszolt Oliver röviden. - Apu bent van, nem kicsit ijedt meg, szerintem.

- Na és mi? Szerinted mi nem ijedtünk meg?!

- De, persze, hogy igen! - válaszolt rögtön, védekezően, és átölelte Tone derekát, aki még mindig vele volt. - Viszont szerintem reális, ha a férjed szinte rosszul van a félelemtől, mert lehet, hogy a szerelme megsérült, és még a gyerekének is baja esik!

- Az eltitkolt, negyedik gyerekének! Hány évesek is anyuék? Hogy lehetnek ilyen felelőtlenek?!

Nem érdekelt, ha tiszteletlen vagyok. Tényleg szartam rá. Lelkem egy része megkönnyebbült, hogy már nem kell azt a súlyt viselnie, s azért is, hogy nem veszekedtünk Erickel, de jött a következő gond: a szüleim titka. Viszont zavart a gondolat: nekem is van egy orbitálisan nagy titkom az apukám előtt...

Legalábbis ezt gondoltam addig, míg ő nem lépett ki a mellettünk lévő ajtón, s áthatóan nem nézett rám.

- Úgy, kislányom, hogy mi is emberek vagyunk. Két szerelmes, de igazad van, már nem éppen a húszas éveiben járó ember. És úgy gondolom, neked nincs jogod haragudni ránk, kislányom. Hiszen te sem mondtad, hogy csupán egy nyamvadt szerződés miatt vagytok együtt Erickel!

Ezt a bejegyzést már huszonnyolcadikán közzétettem egyszer, és halvány lila gőzöm sincs, mégis miért, de visszavette úgy, ahogyan a szombati írásom előtt hagytam: pár mondatot tartott meg, a többit pedig elveszítettem. Haha, azonban én okosabb voltam, és néhány óra elteltével vissza tudtam hozni. :"D #proudmyself

Remélem, tetszett azért, és elképesztően köszönöm a támogatásotokat! :) <3 

A kövi pedig változatlanul pénteken/szombaton érkezik! (:

xoxo, RS

Harmincegyedik: Keménymag

"A váratlan sosem kellemes."

Reggel arcomon mosollyal ébredtem, fejem Eric mellkasán pihent. Nem tudtam, hogy kerültem ide, mindenesetre azt hiszem, megtaláltam a tökéletes fekvőhelyet. Fülem alatt éreztem szívének ütemes dobogását, karjával derekamat ölelte, és álmában is közel húzott magához. Felemeltem fejemet, hogy megnézhessem az arcát, majd az ébresztőórát az éjjeliszekrényen, aztán tekintetemet visszavezettem barátom arcára. Szája elnyílt, halkan szuszogott, szempillája néha-néha megrándult. Valamiért viccesnek találtam az ábrázatát, és felkuncogtam. Morgós hangot kiadva nyitotta résnyire szemeit, és hunyorogva, bosszúsan pásztázta arcomat.

- Nem szeretem, ha alvás közben néznek, aztán még ki is nevetnek - tájékoztatott, és háttal fordult nekem. Azonban ujjainkat összekulcsolta, és magával rántott. Felnevetve estem rá oldalára, és próbáltam kiszabadítani a karomat, melyet időközben szorosan körülölelt, és nem is tervezett elengedni. - Tusolj velem.

- Miért is? - incselkedtem. Eddig tökéletesen indult a reggelünk.

Feltérdeltem, és sarkamra ültem, közben magam köré tekerve a paplant.

- Mert csak - fordult félig hátra, és félig térdemre feküdt. Pimaszul mosolygott rám, elsimítottam egy tincset a homlokából. - Az esti zuhany nem volt elég - harapott alsó ajkába.

Lepergett előttem az esti zuhanyunk alkalmával megejtett lopott csókok, vagy, ahogy ölébe kapva a hideg csempének dönt, és többször is átvisz a gyönyör kapuján. Életem legjobb estéjét töltöttem el vele, és örökre beégette magát az emlékezetembe.

×××

- Hiányozni fog ez a hely - ismertem be, majd az ablaküvegnek döntöttem a fejemet, és a mellettünk elsuhanó tájat kémleltem. Titkon reméltem, még jövünk majd ide, de valahogy éreztem, hogy a számunkra megmaradt maximum fél évben, ameddig még a lerövidített szerződésünk szól, nem nagyon fogunk ilyen mértékű szabadságot kapni, hogy vakációzni is eljöhessünk. Ha viszont úgy nézzük, hogy egy házban élünk... Na meg ugye az ellenállhatatlanságom.

- Nekem is, de még jöhetünk ide... tudod, élményeket gyűjteni - nevetett fel, kezét combomra rakta. Mancsára sandítottam, és szám sarka megrándult, ahogy visszafojtottam a mosolyomat.

- Hol van a kezed?!

- A helyén - nevetett fel, mosolyogva ráztam meg a fejemet. Annyira szerettem ezeket a pillanatokat. Olyan békésen voltak, mint a ma született bárány, olyan viccesek, mint egy tüsszentő nyuszi, és… Ezen nincs nagyon mit fokozni. Bámulatos. Meg nyálas.

Stanford ha úgy nézzük, egész közel van Londonhoz, de ha meg másként, akkor nem igazán. Nos, ez szerintem nálam hangulatfüggő, mert mikor még odafelé tartottunk, piszok hosszúnak tűnt az út - mert izgultam, gondolom -, viszont a visszafelé vezető úton elrepült az idő. Eric bekapcsolta a rádiót, és egy önelégült vigyorral nézett rám, mikor meghallotta legújabb slágerének refrénjét. Felnevettem, megpaskoltam a vállát, mintegy gratulációt, majd fintorogva hallgattam az újabb hetyke hozzászólásokat, mikor észrevette, ahogy a lábam önkénytelenül mozogni kezdett a zene pörgős ütemére. 

- Ne szállj el, de talán ki lehet jelenteni, nem vagy annyira szar énekes - sandítottam rá csintalanul.

- Ehhh, köszönöm a bókot - fordította fejét egy pillanatra felém, döbbent arckifejezése egy másodperc alatt változott nevetővé. Szerettem látni, amikor röhögés közben egy árnyalatnyit hátrahajtotta a fejét, és szeme sarkában megjelentek a nevetőráncok is, na meg az elmaradhatatlan gödröcskék... valahogy öröm volt nézni. Rám is rám hozta a nevetést, önkénytelenül.

Innentől kezdve csönd borult ránk. Nem az a kínos fajta, inkább kellemesnek mondható. Volt időm gondolkodni, és agykerekeim megállás nélkül forogtak is, folyamatosan adagolva az újabb információkat, melyeken jól átrágtam magam. Úgy éreztem, kezdek beleőrülni a témába, mert annyira foglalkoztatott ez az egész, de tisztában voltam vele, jogosan. És az utóbbi időben rohadt sok jogos és gondolkozni való dolog történt...

Ott kezdtem, hogy vajon mégis mennyire változtam meg az este folyamán. Reggel, amint kikeltem az ágyból, az volt az első dolgom, hogy a nagy, egész alakos tükörben megnézzem magam, és elgondolkozzak, mim is változott meg. Olyan elcsépelt filmes módszer ez, de valahogy helytállónak éreztem. Biztos az este szerzett sokszoros öröm okául, de esküszöm, harmonikusabbnak tűntem. És, bár ez külsőleg nem látszott - vagyis nagyon remélem, hogy így volt -, a bűntudat szó szerint mardosott. Nolan beférkőzött legmélyebb gondolataim közé, amely tiltott terület lett volna a számára, és következő képzelgésem máris köré épült. Utálom..!

Abban biztos voltam, hogy ezt senkinek sem mondhatom el. Az utóbbi időben az ilyen dolgok száma is igencsak megugrott... Hiszen basszus, a saját apám nem tudta, hogy igazából én nem vagyok házas! Mi ez már? Rendben, azóta már tényleg együtt vagyok a sráccal, akivel az ő tudása szerint már össze is kötöttem az életemet, de ez akkor is minden, csak nem oké! Na meg az is ide sorolható, hogy halvány lila gőzöm sincs néhány dologról, amik ugyancsak eléggé foglalkoztatnak. Például a Skyler - Eric ügy. Mégis mi a fene lehet velük?! Ha Eric meghallja barátnőm nevét, egy pillanat alatt megváltozik, és ha ez fordítva történik, akkor a szőke lány elmosolyodik... Értetlenül álltam a témához, de inkább hanyagoltam is. Kellett a hely annak, hogy vajon kikapcsoltam-e otthon a kávéfőzőt, vagy amint hazaérünk, vár-e rám a takarítás. 

Aztán jött a következő gondolat. Mi lesz velünk fél év múlva? És hogy a fenébe történhetett "szerződés-rövidítés"? Van egyáltalán ilyen?! Mert én még a büdös életben nem hallottam hasonló sztorit, és nem is olvastam róla! Tudom, mert rákerestem!

- Minden okés, Azy? - zökkentett ki gondolataimból Eric. - Olyan... zavarodott az arcod. Mi foglalkoztat ennyire? Hidd el, minden okés... Sőt! Szerintem minden a legnagyobb rendben van.

Bólintottam, de nem válaszoltam. Minek? Mondjuk ez nem volt válasz, maximum az első kérdésére, de nem izgatott. Megzavart az elméleteim kifejtése közben, és pont a legrosszabbkor jött elő a kedves-pasi oldalával. Amit amúgy imádtam - hiszen ki nem?! -, de jelen esetben inkább kívántam volna, hogy üvöltsön velem, majd ne is szóljon hozzám, miután elmondtam neki a Nolan-es dolgot, csak ne érezzem többé ezt a szorító érzést a mellkasomban. A bűntudatot. Mert ez rohadt szar.

Nem bírtam ki, hiszen milyen cuki már ez a srác?!
- szerk. megj.

Nem tudtam, mi baja van. Igazából nem tudtam semmit, és rossz helyen is fordultam le a kocsival, mert annyira lefoglalt a tény, hogy Laycie az enyém volt, teljesen az enyém, hogy majdnem egy oszlopnak is nekimentem. Szerencsére a lány mellettem elaludt, és békésen szuszogott felhúzott lábakkal és az ablaküvegnek döntött fejjel, aminek örültem, mert pihent is, csöndben is volt, és nem is tudott kicikizni a szar vezetési stílusom miatt. De ez van. Ha a gondolataim piszkosak, és a kormány helyett puha melleit képzelem a kezembe, el tud borulni az agyam.

Nem sokkal később, de a tervezettnél hosszabb idő elteltével felkanyarodtam a  feljáróra, és a garázs felé gurultunk. Nem volt szívem felébreszteni Őt, olyan békésen aludt, és olyan öröm volt őt nézni - bármely nyálas is ez így, ebben a formában -, hogy inkább hagytam a fenébe ezt az ötletet, és először elcipeltem a bőröndöket a bejárat elé, majd a lányt is kiemeltem valahogy az ülésből, és a biztonsági övtől megszabadítva könnyedén az ölembe kaptam. Menyasszonyi stílusban vittem az ajtó irányába a kis ösvényen, és furcsálltam, hogy még nem ébredt fel semmire, de ugyanakkor örültem is neki. Fejét mellkasomnak döntötte, rövidebb, szőkés haja az arcába hullt, álmában elmosolyodott. Pehelykönnyű lényét könnyedén átvittem a küszöbön, majd fektettem le a díványra, és visszasiettem a cuccainkért. A két kutya egyből megtalált, amikor beléptünk, csaholva szaladtak felém, mikor már egyedül voltam, és a lábam körül ugrándozva örömködtek, hogy hazaértünk. Én is virultam, hogy láthattam Floydot és Ziggyt, akik a kis családunkba tartoztak, úgyhogy leraktam a táskákat, és leguggoltam, hogy megsimogathassam a fülük tövét. Olyanok voltak, mintha vigyorogtak volna, és szinte az egész hátsó részük mozgott, ahogy a farkuk csapkodott - Ziggynek fajtájának köszönhetően nem volt farka... vagyis olyan, ami mind a két nemnek van -, majd egy idő után hagytam őket, felnyaláboltam a táskákat, és egy futó pillantást vetve a még mindig alvó lányra, felsiettem velük az emeletre. Enyémet beraktam az én szobámba, Laycie-ét pedig az övébe, majd a fürdőbe léptem, hogy letusolhassak. Szívem szerint hívtam volna magammal Őt is, de aztán elvetettem az ötletet, hadd pihenjen csak. Biztos kifáradt az este folyamán... Nem aludtunk túl sokat, maradjunk annyiban.

Alsó ajkamba haraptam az emlékre, s miután megváltam ruháimtól, beálltam a kabinba. A forró víz jól esett, a rózsát a helyére rakva, felülről áztattam magam. Nem sajnáltam magamra a vizet, és nem is tudom, mennyi ideig tusoltam, de mikor feltűnt, hogy ujjbegyeim már eléggé ráncosak voltak, és kellőképpen szétáztam kiléptem a kabinból, és egy törülközőt a derekam köré kötve flangáltam át a szobámba. A szekrényemhez léptem, hogy egy boxert és melegítőnadrágot kivéve fel tudjak öltözni, de mikor két hideg kéz a derekam közé kulcsolódott, és hasamra simult az a két kicsi tenyér, én cseppet sem nőiesen reagáltam.
- Hello, Layc - mosolyodtam el féloldalasan. - Jót aludtál?
Hümmögött válaszul, majd olyat cselekedett, amire abszolúte nem számítottam: derekamról leszedve a törölközőt a földre ejtette azt, és kis puszikat nyomva nyakamra, kezeit lejjebb simította. Megpördültem ölelésében, és szembesültem éhes tekintetével, és azzal a piszkosul vadító ténnyel, hogy tekintete lejjebb kalandozott, s az alsó ajkába harapott.
Nos, ez a napunk is eseménydúsan telt el úgy, hogy ki sem mozdultunk az ágyból.

Másnap reggel keltünk fel legközelebb, szokatlan módon az én ágyamban. Én ébredtem először, úgyhogy úgy határoztam, ismét megpróbálkozom a reggeli készítéssel. Felültem az ágyban, magamra húztam egy alsót, és lefelé indultam, egészen a konyhába célozva lépteimet. Ám megtorpantam, mikor hirtelen megszólalt a csengő, és miután vártam vagy két percet, hátha abbahagyja feladtam, és az ajtó felé indultam, mert idegesített a tény, hogy valaki rátenyerelt a csengőre. És megdöbbentett a kitartása. Ám igazán csak akkor döbbentem meg, mikor az ajtót kinyitva szemben találtam magam azzal a négy személlyel, akivel valamiért nagyon nem akartam. A Phell szülőkkel, Nolannel és Skylerrel.
- Uhh - nyögtem fel. - Hát ti?
- Beszélgetni jöttünk - engedte be magát Skyler, mire összevont szemöldökkel meredtem magam elé, majd vonallá préselődött ajkakkal meredtem a srácra, akivel bizony volt már alkalmam találkozni. Magamra kaptam a kanapé háttámlájára terített köntösömet, hogy ezzel is könnyítsem a helyzetemet, és így néztem a látogatóinkra.
- Eric, merre van a lányom? - érdeklődött Mr Phell érzelmet nem mutató arccal. Állammal az emelet felé böktem, mire a férfi bólintott, és megindult a lépcső irányába.
- Én... hát... inkább én mennék, ha nem gond. Alszik, és...
Hangom ideges és kínosan csengő volt, és csak remélni mertem, legalább addig  nem cselekszik, míg én az emeletre értek. Kellemetlen lett volna, ha megtalálja Layciet a szobámban a takaró alatt, pucéran és békésen aludva...
Azonnal, választ nem várva megindultam, és lépteimet sietősre véve kocogtam fel a szobámba. Leültem az ágy szélére Laycie oldalán, és elsimítottam egy tincset az arcából. Fintorgott egyet, s panaszosan felnyögött, de aztán kinyitotta azokat a gyönyörű, jelenleg fáradtan csillogó, általam imádott kék szemeket, és érdeklődve nézett rám, mégis miért zavartam meg, és keltettem fel őt a tervezettnél korábban.
- M'baj? - kérdezte alig érthetően, reggeli rekedtes hangon, és megdörzsölte szemét. Elmosolyodtam, és puszit nyomtam a homlokára.
- Lent vannak a szüleid, a barátnőd és az exed - értesítettem, mire kipattantak lustán lehunyt szemei, és ijedten pislogott rám.
- Itt van a keménymag? Bakker - suttogta, és maga elé szorítva a takarót, felült a matracon. A szekrényből elővettem egy bőbb inget, egy alsót, és egy melegítőt, és nem törődve azzal, mennyire szexin, de tutira félreérthetően és lebuktatón mutat majd a gönceimben, a fal felé fordultam, hogy fel tudjon öltözni. És esküszöm nem terveztem, de észrevettem a falra felfüggesztett dísztükröt, és alsó ajkamba harapva néztem, amint az pont az ágyon öltözködő barátnőmre nézett. Ő nem vette észre, ahogy figyelem, úgyhogy gond nélkül magára csatolta a melltartóját, és a bugyijába bújt, hogy aztán a nadrágomba bújtatva vékony lábait felálljon, és az ingemet is magára gombolja.
- Ehm... szerintem ezek eléggé nagyok rám - nézett rám száját elhúzva, miután megfordultam. Felnevettem, és közelebb léptem hozzá, hogy egy az ugyancsak a fiókomból elővett övvel megkössem a derekán az anyagot, és ezzel valamivel nőiesebbé formálva az öltözetét. - Milyen ügyes vagy a férfi ruhák nőiesítésében - jegyezte meg kekeckedve, mire rá nyújtottam a nyelvemet, és középre igazítottam a fém csatot. A nadrág féloldalasan lelógott a csípőjén, úgyhogy a gumival azt is megkötöttem, majd a kezét megragadva húzni kezdtem őt a lépcső felé, mert már így is éppen elég ideje várakoztattuk a lent lévőket, akik abban a pillanatban, hogy mi az utolsó fokról is leléptünk, megrohamoztak a kérdéseikkel.
Úristen, mi lesz még itt...
- Saade, lefektetted a lányomat?!
- Istenem, Laycie, úgy hiányoztál! Mesélned kell majd, csajszi!
- Ugye elmesélted már a kis akciónkat, szépségem?
- Eric, dumálhatnék majd veled is? Lenne néhány... dolog, gondolom érted.
- Laycie... Layc... Kislányom... Beszélhetnénk négyszemközt?
- Én kezdeném, ha nem baj - vágott közbe Nolan udvariatlanul és határozottan, majd  mélyen Laycie szemébe nézett, miután a többieket figyelmen kívül hagyva közelebb lépett a barátnőmhöz. Ő az oldalamhoz bújt, de nem tett boldoggá a gesztusával főleg, hogyan reagált az előbbi mondatára. Milyen akció?! És Skyler mégis mi a fenét akar? Pazar egy napunk lesz, úgy érzem.

Most a végére hagytam a szövegelést, mert az elején nem lett volna szép, ott volt a kép, aminek nem szerettem volna elvenni az élét. De végülis mindegy, hol dumálok, nincs igazam? Most ide jutott.

Szóval. Köszönöm ezt a rengeteg megtekintést, el sem hiszem! És negyvenhárom feliratkozó? Jesszumpepi... El sem hiszem! Köszönöm! *w* 

Plusz lenne két bejelenteni valóm is: Két új történetbe kezdtem, bár még egyikre sem került fel rész, mert úgy tervezem, akkor rakom fel a prológust, amikor megírtam legalább 8 részt, és amikor már csak minimum négy rész lesz hátra ebből a sztoriból (ami mellékesen megjegyzem, egyenlőre még nem a közeljövőben fog megtörténni). A két történetem címe So hypnotising, amely egy Harry Styles fanfiction - és a sztori alapja, hogy a lány ott hagyja főhősünket az oltárnál -, a másik történetem pedig a már néhányszor említett Eric Saade ficim, melynek címe Nehezen meghatározható. Kukkants be, és nézz körül, szeretettel várlak. :) <3 

Ps.: Sajnálom a késést, és, hogy ilyen rövid lett, de remélem értitek, miért kellett itt abbahagyni... :')

Köszönöm, hogy elolvastad!

xoxo, RS

Harmincadik: Tied

Heloooo, Sültkrumplik!

Itt is lennék a harmincadik (omgs) fejezettel, én hatalmas lelkesedéssel írtam meg, és szerintem nagyon gyorsan is végeztem vele, tekintve, hogy már pénteken nekikezdtem, és vasárnap el is készült, viszont nem raktam ki, mert bizonytalan voltam a végével kapcsolatban. :"D

Köszönöm az előző részhez érkező visszajelzéseket, és mindent, amit eddig kaptam Tőletek! <3

Jelezném, hogy a fejezet második része 16+os (vagyis kinek milyen) jelenetet tartalmaz majd, úgyhogy aki nem szereti az ilyeneket, azt megkérném, csak ugorja át, okés? Kiírom majd előtte, nem kell félni. (:

És bocsánat, amiért a rész elején ilyen sok a link, de muszáj voltam megmutatni nektek, én hogyan képzeltem el ezeket a dolgokat... 

Ps.: Sorry, ha túl részletes a vége, de kiélhettem a perverziómat, szóval nem fogtam vissza magam. :"D

Jó olvasást!

Lots of love,

RS

Közel három hónap telt el, mióta Eric hazajött a tesóival Svédből, és rohadt sok minden történt. Nem is tudom, hol kezdjem, elég nehéz egfelelő kiindulópontot találni, de talán az elején megfelelő lesz. 

Tehát, Elizabeth és Emery ugye itthon volt velünk, és azon kívül, hogy mindkettőjüknek kitaláltam egy új becenevet - Tone és Erry -, az idősebb lány össze is melegedett a fiatalabbik bátyámmal, és mi Erickel hallottuk is őket a vékony falaknak hála örömködni a vendégszobában, amit nagyszerű módon felavattak. Rohadtul örültünk neki, innentől kezdve én be sem léptem oda, de sebaj. Eric kicsit nagyon kiakadt, hiszen Oliver hozzáért a hugicájához, ráadásul úgy, én pedig kiábrándultam, amiért hallottam a bátyámat élvezkedni. Bahh. Asszem' ez minden módon "bahh".

Másodszor, én rávettem magam egy stílusváltásra, és megválva hosszú loboncomtól, ezentúl rövidebben, szőkébben, és a sorozat és maga az életem miatt kicsit még soványabban is vonultam végig az utcákon, vagy a díjkiosztó szőnyegén, ahol egyébként jelölve lettem a legszebb arc [Emiatt grat Mileynak, büszke fan taps effekt bekapcs. - szerk meg.], és a leginkább összeillőbb pár kategóriában Erickel, s a másodikat nyertük, pedig Zerrie és Brangelina is indult a címért, az elsőt viszont Bieberrel elvesztettem. Sebaj. 

Azt hiszem rám fért a változás, és mivel mindenkinek tetszett az eredmény - főleg Ericnek, aki kijelentette, ha nem lenne tekintettel az ártatlanságomra, egyszerűen rám vetné magát -, úgyhogy az önbizalmam a háromszorosára nőtte ki magát. Jót tett ez nekem, úgy vélem.

Harmadszor, újabb családtagunk lett. A huszonharmadik születésnapomat is betöltöttem, amire anyuéktól egy ennivaló, de tényleg isteni cuki buldogot kaptam, aki a Ziggy névre hallgat. Floyddal remekül kijöttek egymással, a pöttömnek végre volt kivel játszania, amikor mi dolgoztunk, és Ziggy is nagyon jól érezte magát velünk, aminek borzasztóan örültem.

Még mindig nem mondtam el Ericnek a Nolanos dolgot, a lelkiismeretem megállás nélkül jelen volt, nem hagyott nyugodni - talán emiatt (főleg) a kiló vesztés -, de egy idő után úgy döntöttem, viszem magammal a sírba is, ha arról van szó. A kapcsolatomat nem voltam hajlandó tönkretenni egy ilyen jelentéktelen, pitiáner dolog miatt, mint a Nolannel való incidens, egyszerűen nem érte meg.

Plusz utolsó előtti dologként a felsorolásomban még megemlíteném, beszereztem egy új tetkót is, mert teljesen azonosulni tudtam vele, és nem bírtam magammal, muszáj voltam felvarratni. Talán ez volt a legnagyobb alakzat, ami a testemen volt, hiszen eddig csupán kicsi, de nagy jelentőséggel bíró tetoválásaim voltak, azonban ez a mostani lett a kedvencem, és a felkarom belső részére lett pingálva: A szerelem sosem hazudik. És megsúgom: Eric egyik új dalából szedtem. Hát mi ez, ha nem "über-cuki"? A bátyám szerint gáz. Sebaj. Szerintem nem, és úgyis ez a lényeg...

Az eltelt idő alatt Erichez is közelebb kerültem, intimebb értelemben. Sok mindent történt, aminek nagy része nem publikus, de nemsokára úgyis elmesélem a nagy csattanót...

Végezetül még ide sorolható az is, hogy Beck és Lucas úgy döntött, a nyilvánosság előtt zajló kapcsolatunk már nem tarthat sokáig, kell valami botrány, ami miatt összeveszünk, és szétválnak útjaink. Nem tudtam, mégis hogyan álljak hozzá, hisztiztem egy sort, nem akartam felfogni a dolgokat, mígnem Eric rá nem világított, ez semmin sem változtatna. Úgyhogy bár kelletlenül, de rábólintottam. De amúgy ez egy akkora baromság, mint egy ház, mármint... szerintem így is éppen eléggé foglalkoznak velünk az emberek! Ismert emberek vagyunk, még egy rohadt díjat is kaptunk, basszus! Ez az egész hacacáré azért kezdődött el anno, hogy még jobban felfigyeljenek ránk, hogy Eric botrányai ellaposodjanak, a média leszálljon róla, és én is több figyelmet kapjak! Ezek megtörténtek, de ez máris azt jelentené, hogy az állkapcsolatunk is ennyi volt?! A "munkámért" járó pénzt már régen nem fogadom el, de ez sem változtat a dolgokon!

Ezek alapján lehet, hogy valaki azt mondaná, eseménytelen két hónapot tudhatok magam mögött, de számomra ez abszolút nem így volt. Gigantikus, eseménydús, satöbbi.

Miközben átfutottak agyamon a történtek, lapoztam egyet a könyvemben, és magam alá húztam a lábaimat a hintaszékben. A tavaszias levegő megcsapta az arcomat, nemhiába: Stamford az Stamford. Nagyon szép és családias kis hely, ahova eljöttünk kikapcsolódni, lényegében szülinapi ajándékként, és csak kettesben, Erickel. Elképesztően tetszett a hely, de talán az elejéről kellene elmesélnem az egészet, akkortól, amikor ideértünk.

- Alig hiszem el - sóhajtottam, mikor hétfő reggel megérkeztünk a nyaralóhoz, amit Eric lefoglalt a számunkra egy hét erejéig, és beléptünk a házba. Hallottam, ahogy Eric ledobja mögöttem a csomagokat, majd derekamat átfonta a derekam körül, és állát a vállamra támasztotta.

- Mit nem hiszel el? - érdeklődött, nyakhajlatomba puszilt.

- Hogy kettesben leszünk egy teljes hétig. Persze otthon is mindig kettesben vagyunk, de tudod, hogy értem... - feleltem, bár gondolatmenetem végére még én is belezavarodtam.

- Nem félsz, Azy? - susogta Eric, majd (újabb) pehelykönnyű csókot lehelt a fülem mögé. Beleremegtem, lehunytam szemeimet. Majdnem fel is sóhajtottam, de tartottam magam. Nem akartam, hogy tudja, mennyire el tud gyengíteni egy-egy érintésével. - Egy hét, csak és kizárólag velem... Lehet, hogy végig a házban foglak tartani.

- Hiszem, ha látom! - incselkedtem, miközben megfordultam ölelésében, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam. Eric ajkai először óvatosan kóstolgatták enyémeket, majd nyelve finoman behatolt a számba, és ezzel én teljesen elvesztem a csókunkban. Csak akkor vettem észre, hogy hátrálni kezdtünk, mikor a kanapé hátuljának ütköztünk.

Eric teste hozzám préselődött. Karjaimmal körülkulcsoltam nyakát, tarkójánál túrtam dús barna hajába, az ő kezei pedig csípőmnél fogva húztak még közelebb őhozzá, amíg lejjebb nem kezdtek kalandozni, hogy belemarkolhasson a fenekembe. Belenyögtem a csókunkba, mire Eric elvált ajkaimtól, és a nyakamba temette az arcát.

Nagyon is tetszett, hogy ilyen hatással vagyok rá. Halkan felnevettem, ami azonban újabb nyögésbe fulladt, mikor megéreztem, ahogyan Eric a nyakamba harapott.

Tudtam, hogy ez nem egyszerűen egy kikapcsolódásra szánt program! Eric nagyon ki lehetett már éhezve, tekintve, hogy az alatt fél év alatt - jesszus! -, ami alatt mi megismerkedtünk, nem volt senkivel úgy. Velem sem. És ez rossz érzés volt nekem, hogy ennyire megvárattam, de ugyanakkor örültem is a fejemnek, hogy bebizonyítottam, abszolúte nem vagyok egy könnyen kapható lány.

Rám emelte vágytól elsötétült tekintetét, s ennyit mondott:

- Azt hiszem, nagyon jó hetünk lesz.

Forrón sütött ránk a nap, miközben a medence mellett múlattuk az időt. Én a hátamon feküdtem, élvezve a napsütést és a kilátást az óceánra, miközben mellettem Eric éppen egy könyvet olvasott, egyik kezével pedig szórakozottan simogatta a hasamat. Szemeim le voltak hunyva, szemhéjamon átragyogott a napsugár, és egy jóleső sóhaj tört fel belőlem az érzésre. Elképesztően jól esett a napfény és a meleg idő, március végén jártunk már, és Londonban amúgy sem volt kifejezetten jellemző a nyárias időjárás, szóval minden percét ki kellett élvezni a vakációnknak és, hogy kicsit kiszakadtunk a komfortzónánkból. A sorozatomat is szüneteltették, de nem miattam, vagy a kiruccanásunk miatt, hanem az okból, hogy Colton eltörte a lábát - pletykák alapján ki merem jelenteni, egy túlságosan is szenvedélyes szeretkezés közben -, úgyhogy  amíg ő lábadozott - szó szerint, haha -, addig szünetet kaptunk. Nem tudom, ez mennyire reális, de én örültem a dolognak. 

Úgy tűnt, Eric bármit is olvasott, nagyon belemélyedt. A szemeit eltakarta előlem a szemüvege, és jó ideje nem borotválkozott, talán azért, mert tudta, mennyire szeretem, ha úgy puszilhatom meg, ha úgy csókolózunk, hogy közben kezeim alatt serceg a borostája. Furcsa vagyok, tudom. 

A hátán még mindig ott csillogtak a vízcseppek, mivel mindketten nemrég jöttünk ki a vízből.

Hirtelen felém kapta arcát, biztosan észrevette, mennyire bámulom. Mondjuk nem voltam a legügyesebb e téren, konkrétan tényleg legeltettem rajta a szeme, de sebaj. Belefér a pakliba.

- Mi az? - kérdezte.
Felnevettem a zavaros arckifejezésén, és legyintettem egyet.

- Semmi - feleltem végül. 

- Hát jó - vont vállat, majd visszafordult a könyvéhez. Aztán két másodperc múlva, mielőtt még felfoghattam volna, mi is történik, ő könnyedén a vállára kapott, és nemes egyszerűséggel a vízbe dobott.

- Khaled! - sikítottam fel olyan hangosan, hogy szerintem az egész rohadt utca meghallotta. Ő viszont csak nevetett, majd egy pillanat múlva mellettem csapódott bele a vízbe, egy tökéletes bombát ugorva. Gunyoros arccal megtapsoltam, majd alkaromat kezdtem tanulmányozni, és a rajta elterjeszkedő libabőrt. Nincs mit tenni, kint felhevült a bőröm a napon, most meg a viszonylag hideg, mégis kellemes vízben voltam... - Idióta barom - puffogtam, és átfontam karjaimat a melleim előtt, mivel idegesített, ahogy rátapadt az anyag, és láttatni engedett mindent. Elmosolyodtam az emlékre, ahogy beugrott Drew régi mondata, és egyszerűen muszáj voltam szóba is hozni, mert... Nem tudom, csak muszáj volt. - Szerinted még mindig ne csináltassam meg őket? - néztem látszólag kérdő fejjel Ericre, majd melleimet kezembe véve kezdtem tanulmányozni a halmokat. Tudtam, ez kikészíti Őt. Eléggé jól kiismertem már ezeket a pontokat tekintve, milyen is volt a kapcsolatunk, még a kezdeti fázisban. Így visszanézve talán még cafkás is lehettem kissé, de tudom, hogy ott, akkor nekem ez igenis muris volt. És semmi pénzért nem csináltam volna vissza, pláne nem az erkélyes jelenetet, és a repülőn történteket. Meghatározóak voltak mindketten, és imádom ezeket az emlékeket.

- Hülye vagy - rázta a fejét, tekintetét nem bírta levenni kebleimről. De már nem zavart. Kezeimet leejtettem, ernyedten lógtak testem mellett, és valamiért piszkosul vadított a tény, hogy csupán egy bikiniben álltam előtte, a derékig érő vízben. Elfeledtem kételkedő gondolataimat, egyszeriben mind eltűntek. Olyan áthatóan méregetett, szinte felfalt szemeivel, hogy úgy éreztem, mintha máris pucér lennék. - Már mondtam egyszer, hogy te így vagy tökéletes. Majd szólok, ha ez változni fog, rendben?

- Hogy így? Ilyen kicsi mellekkel? - szurkálódtam, kiragadva a lényeget.

Felnevetett. Kezeit összekulcsolta tarkóján, megnyalta alsó ajkát, és szemtelenül rám mosolygott.

- Ne tudd meg, mit csinálnék én azokkal a "kicsi mellekkel" - kacsintott rám, aztán egy lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, és birtokba vette ajkaimat. Egészen estig a medencében voltunk, az ujjbegyeim már tiszta ráncosak voltak, és ez valamiért megnevettetett, mikor este, a zuhany alatt újra víz alá kerültem, és volt időm tanulmányozni őket. De úgy éreztem, muszáj megmosakodnom, már csak a medencében lévő klór miatt is.

Kopogásra lettem figyelmes. Kidugtam a fejem a párás, szerencsére törülközővel eltakart, elhúzható zuhanykabin ajtaján, és kíváncsian néztem az ott álló Ericre, aki attól függetlenül, hogy nem láthatott semmi olyat, mégis lejjebb volt a tekintete, mint a szemeim.

- Igen, Eric? Mit szeretnél? - kérdeztem látszólag tudatlanul, gyerekesen és játékosan, pedig természetesen egyből levágtam, mi is a helyzet: velem szeretett volna fürdeni. És ki tudja, mégis miért, de nekem is nagyon tetszett a dolog. Úgyhogy mindenféle válasz nélkül kinyúltam a kis résen, megragadtam az alkarját, és magam mellé húztam őt, be, a meleg vízsugár alá. Kezeit derekamra simította, belemarkolt a puha húsba, de szerintem ez inkább csak ösztönös volt, a hirtelen ötletem következménye. Meglepetten pislogott rám, ajkai elnyíltak, a haja máris vizesen tapadt a homlokára, és arcába csöpögött a víz. Le a hajáról, a homlokán keresztül át az orrán, végig azokon a húsos ajkakon... huhh. Valamiért kifejezetten szexinek találtam ezt a képet. Csupán egy farmer volt rajta, póló nem, de engem még ennyi ruhanemű sem takart tekintve, épp tusoltam. Beláttam, rém hirtelen akcióm kicsit kínos fordulatba fulladt, és szívem a torkomban dobogott, de egyszeriben úgy gondoltam: ez a megfelelő alkalom. Ennél jobbat keresve sem találnék. Majd jött a morbid  formája is: Huszonhárom éves koromban elveszíteni a szüzességemet egy éjszakai zuhany közben... Hmm, ez több, mint kicseszett jó!

- Layc - zihált, tekintete elködösült a vágytól, és a hideg csempének nyomott. Nem kerülte el figyelmemet tévelygő tekintete, ahogy az sem, mennyire felgyorsult az ő szívverése is, amikor tenyeremet mellkasára simítottam. - Mit... mit csinálsz? - kérdezte akadozva, miközben az övéhez nyúltam. Alsó ajkamba haraptam, ahogy rálátásom nyílt kidolgozott felsőtestére, rohadt szexi volt.

- Én... csak meg akarom mutatni, mennyire szeretlek - suttogtam egy halvány mosollyal, és közelebb léptem, hogy aztán felpipiskedve megcsókolhassam. Lassan reagált, szerintem szavaimmal lesokkoltam, de amíg ő a történteken agyalt, addig én kigomboltam a nadrágját, és a térdéig letoltam. Boxerben állt már csak előttem, s elhúzódott tőlem. Szemei még mindig csukva voltak, ajkai elnyíltak, és csak azt tudtam figyelni, mennyire vonzóan nézett ki az a pár csepp, ami végiggördült azokon a telt ajkakon, majd hangosan koppant a csempén. Legalábbis úgy képzeltem, hogy hangosak voltak, s hallottam őket.

- Biztos vagy te ebben, Babe? 

Bólintottam. 

Azonban ahelyett, hogy megcsókolt volna, ő hirtelen combjaim alá nyúlt, és miután kilökte a zuhanykabin ajtaját, a hálószoba felé csattogott velem. Felsikkantottam hirtelen jött ötletétől, égett az arcom, és szívverésem a triplájára gyorsult a gondolatra: ez most komolyan velem történik meg?!

Nem zavart minket, hogy vizesek voltunk. Semmiben nem gátolt meg, főleg nem abban, hogy Eric óvatosan végigfektessen az ágyon, és fölém mászva ajkaimra hajoljon, s belebelezze őket. Egyik lábamat felhúztam oldalán, kezeimet átkulcsoltam nyaka körül, és csókunkba nyögtem, mikor Eric lenyúlt közöttünk, és kezei közé fogta egyik mellemet.

18/16+

Ajánlott zene, amit én hallgattam, miközben írtam: ×××

Ajkai ezúttal nyakamat ostromolták. Élveztem a puha csókokat érzékeny bőrömön, miközben kezeim bebarangolták Eric mellkasát, és ő is elengedte mellemet. Lejjebb hajolt, és apró csókokkal kezdte beborítani bőrömet mindenütt, ahol érte. Kezdve a mellem alatt, a köldököm körül, s végül visszatért melleimhez. Hajába túrtam, felsóhajtottam a jóleső érzésre, alsó ajkamba haraptam.

Kezeit újra lejjebb vezette, és először oldalamon, hasamon simított végig, majd combomon, egyre lejjebb nyúlt. 

Először lassan kezdett körözni testem legérzékenyebb pontocskája körül, és közben folyamatosan arcomat kémlelte. Alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam sóhajomat, de mikor a következő pillanatban két ujja eltűnt bennem, Eric nevét nyögve ismertem be, ez piszok jó.

A következő pillanatban, miután gyors, futó csókot nyomott ajkaimra, lejjebb hajolt. Szemeim kipattantak, utána kaptam, és Eric aggódó, furcsálló tekintetével néztem szembe. Tudtam, mit tervez, de muszáj voltam megállítani. Erre nem volt szükség. Legutóbbi alkalomkor is olyan kellemetlenül, de ugyanakkor rohadt jól éreztem magam közben, hogy az csak na! Nem tudom, ez valahogy intimebb minden másnál, legalábbis számomra. És a kínos helyzet elkerülése érdekében inkább úgy döntöttem, én jövök. Ki akartam próbálni valamit, úgyhogy felültem, vetettem rá egy csábítónak szánt mosolyt, és mellkasánál fogva lenyomtam Ericet az ágyra, miközben fölé gördültem. Egy ideig csak csókolóztunk, hagytam, hogy belelendüljek a dologba, miközben kezei ismét bejárták testemet. Itt már valamiért jobban feszélyezett a tény, hogy pucér voltam, de ugyanakkor nagyon be is indított a tudat, hogy pont a kicsi Eric felett ültem, és éreztem, egyre szűkösebb neki odabent.

Persze ideges is voltam, de ki nem lett volna az? Eric és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz az elmúlt hetek alatt, utalgattunk a dologra, nyíltan viccelődtünk a témával kapcsolatban, és egy-két este lefolyása alatt is történtek dolgok, de itt, ebben a konkrét, forró helyzetben valahogy minden más volt. Sokkal frissebb, szexibb, ismeretlenebb. Az új dolgokat kipróbálni viszont akkor is ijesztő, legalábbis számomra. Ezt beismerni még ijesztőbb, de ez van. Csak reménykedtem, hogy bárhogy is csinálom, amit csinálok, ő élvezni fogja. 

Elváltam ajkaitól, hogy az enyémek bejárhassák mellkasát, miközben jobbomat becsúsztattam közénk, és kezem elért boxeréig, amin keresztül megéreztem vágyát, és elégedetten, de ugyanakkor szaggatottan felsóhajtottam. 

Hölgyeim és uraim, ezt én hoztam ki a nagy Eric Saade-ből! 

Azonban ahelyett, hogy én folytathattam volna, ő egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított, és rám mosolygott.

Elsimított egy tincset az arcomból, és csókot nyomott a szemhéjamra.

- Csak mi vagyunk, ne izgulj - mondta szinte suttogva. Elmosolyodtam szavaitól, ő pedig édesen megcsókolt.

Eric ujjai újfent rátaláltak melleimre, nekem pedig ismét lejjebb vándorolt a kezem, és hallottam, ahogy elakadt a lélegzete, mikor merev tagja köré fontam ujjaimat. Először lassan kezdtem mozgatni csuklómat, hogy rátaláljak a megfelelő tempóra, aztán összeszedtem minden bátorságomat, és lejjebb kúsztam, hogy megérintsem őt a nyelvemmel is. Eric mélyről jövő morgása felbátorított, és kezdeti bizonytalanságomat felváltotta a vágy, hogy örömet okozzak neki. Hogy eddig csak ő, de most már én is. Nyelvemmel felfedeztem minden centijét, mielőtt lassan a számba vettem. Eric felnyögött, ujjai hajamba mélyedtek, de nem irányított. 

- Úristen...

Kipróbáltam, mennyire tudom a számba venni, és mikor már túl soknak éreztem, kezemet is használni kezdtem.

- Laycie - hagyta el nevem sóhajként Eric ajkait, én pedig felpillantottam rá, és összeforrt a tekintetünk. Sosem hittem, hogy egyszer lesz annyi bátorságom - miközben abszolúte nem vagyok félős csaj, és ezt szerintem már sokszor bizonyítottam is -, hogy képes leszek ilyesmit csinálni, és közben a másik szemébe is nézni, de kételyeimet elnyomta a vágy és az ösztön. 

Nem sok idő kellett, mire lüktetni kezdett a számban, néhány pillanattal később pedig - Eric elmorgott káromkodásait kísérve - megéreztem élvezetének bizonyítékát is. Korábban olvastam, az a legegyszerűbb, ha csak gondolkodás nélkül lenyeljük, szóval én is így tettem.

Újra Eric fölé másztam, aki ekkor kinyitotta szemeit, és két hatalmas keze közé fogta arcomat.

- Elképesztő vagy, Azy - mormolta kissé zihálva. Halkan felnevettem, és csak sejtettem, hogy halvány pír kúszott az arcomra.

El sem hiszem, mit csináltam... De nem negatív értelemben lepődtem meg, csupán... Uhh...

Eric újra szólásra nyitotta ajkait, de végül nem mondott semmit, csak magához húzott egy gyengéd csókra. Kezei végigsimítottak fedetlen hátamon, míg el nem értek fenekemig, amibe bele is markolt. 

Halkan felnyögtem.

- Mit szeretnél, mit csináljak veled? - mormolta, miközben tekintetét fel, s alá vezette testemen. Alsó ajkamba haraptam, és ujjaimat körülfontam csuklóján, ezzel is megakadályozva kezének kóválygását.

- Eric... úgy szeretnék elmenni, hogy bennem vagy. - Hangom magabiztos, konkrét csengése először még engem is meglepett, hát még őt, gondoltam. De nem vontam vissza, sőt, el sem pirultam. Tudtam, számomra most felesleges az előjáték, ahhoz túlságosan kívántam őt. Tudtam, mit szeretnék, és az csak ő volt. Nem a keze, nem az esetleges nyelve... Nem. Ő. Eric. Vagyis a kisebb Eric... 

- Biztos vagy benne? - kérdezte lágy hangon, óvatosan bólintottam, miközben tarkójánál hajába túrtam. Azonban a következő pillanatban, mikor már éppen felkészültem volna, ő elszakadt tőlem, és fintorba torzult arccal meredt rám. - Basszus, az óvszer...

- Nem... nem kell - motyogtam, és biztos voltam benne, hogy ha hangom elcsuklása nem is, de pírba borult arcom elárulta helyzetem kellemetlenségét. - Szedek fogamzásgátlót, mióta elkezdtük... tudod...

Elmosolyodott, és egy futó pillanatra csókot nyomott ajkaimra.

- Szóval tényleg ezt akarod - szólt csendesen, a hangulat valahogy hirtelen nagyon meghitté vált. 

- Igen - feleltem suttogva. Újfajta érzés lengett minket körül, és most, hogy teljes mértékben, akadály nélkül simult össze a testünk esett le, mit is fogunk tenni. De akartam. Tényleg akartam. Mint még soha semmi mást az életben.

Összefont ujjainkat fejem mellé helyezte, és másik kezével combom belső felét simogatta, hogy ellazuljak. 

- Szeretlek, Laycie - suttogta. - Vigyázni fogok rád.

- Én is szeretlek - feleltem ugyan olyan halkan, meghatottan. - A tied vagyok, Eric. 

Csókot nyomott homlokomra, tekintetünk egybefonódott. Olyan szorosan egybesimultunk, hogy szinte éreztük egymás szívverését, levegővételét, de ő mégis le tudott nyúlni köztünk, és helyreigazította magát. Lábaimat a csípője köré fontam, a szemembe nézett, kezével megsimította arcomat, és kérdően nézett rám. Mikor bólintottam megerősítésként, megéreztem az első centiket, és remegve felsóhajtottam. Fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat, mikor teljesen belém hatolt, és nem titkolom, tényleg piszkosul fájt. Szinte szétszakadtam, de ez leírhatatlan... egyszerűen úgy éreztem, nem egy túl kellemes érzés, és belepusztulok.

Azonban nem szóltam semmit. Ajkaimat összeszorítva álltam ki a fájdalommal szemben, és győztesként jöttem ki párbajunkból. Apró csókokkal borította be arcomat, és megnyugtató kis semmiségeket suttogott a fülembe. Pár pillanat múlva görcsös szorításom felengedett, karjaimat lazábban fontam nyaka köré. Megnyugtatóan simogatta karomat, hogy ellazuljak.

- Jól vagy, minden rendben? - kérdezte, halványan elmosolyodtam. 

- Minden rendben - bólogattam.

Kicsit hátrahúzódott, majd újra elmerült bennem. Pár mozdulat után kezdtem megszokni az érzést, és a fájdalom helyét kezdte átvenni az élvezet. Nem számítottam másra, tudtam, nem lesz egy leányálom, de végre fellélegeztem, az alhasamból eltűnt a feszítő érzés, és helyébe a gyönyör lépett. Ahogy Eric hátát karmolásztam, és nőietlenül nyögdécseltem, ő úgy bátorodott fel, és úgy mozgott bennem egyre gyorsabban. 

- Elképesztő érzés - zihált, arcát nyakhajlatomba temette. - Layc...

Eric nevét nyögve válaszoltam, ebben a pillanatban többre nem tellett tőlem.

Megérezte, mikor akarok többet, és akkor gyorsított a tempón, de azt is, amikor elfáradtam, vagy túl sok volt, ekkor pedig lejjebb kapcsolt. Értékeltem, mennyire figyelt rám, minden mozdulatában érezhető volt a féltés, a szeretet, amitől úgy éreztem, menten elsírom magam. De mivel ez túl abszurd lett volna, így visszafogtam magam - ez azonban csak addig tartott, míg következőleg fel nem nyögtem, s hátam ívbe nem feszült.

- Ez az, Kicsim - súgta Eric, csókot nyomott ajkaimra. Én mélyítettem el, és hívtam táncra nyelvét, mert éreztem, erre van szükségem. Még jobban széttártam combjaimat, ezzel még mélyebbre került bennem. Teljes összhangban mozogtunk, ajkait enyémekre szorítva próbálta visszafogni magát, de tudtam, ha ő együtt van valakivel, az vadabb. Viszont ő visszafogta magát, a vágyait értem, és ettől újra el akartam magamat bőgni.

Nemsokára éreztem, ahogy falaim összezáródnak Eric körül, és ezt minden bizonnyal ő is megérezhette, mivel rákapcsolt. Néhány pillanat múlva testem teljesen megfeszült, ajkaim néma sikolyban nyíltak szét, testemet átjárta az öröm, és nem sokkal később Eric is követett. Nyakamba temetve arcát hagyta, hogy elragadja a gyönyör.

Egyetlen pillanatra mintha minden megszűnt volna. Csak ő volt és én, csak a feketeséget láttam, és nem hallottam mást, csak kettőnk száguldó szívverését - legalábbis úgy képzeltem, hogy hallom.
Erre az egy pillanatra lelassult az idő.

Mikor a pillanat varázsa elmúlt, Eric felemelte a fejét, és a szemeimbe nézett.

Elmosolyodtam, és boldog voltam, mikor ajkait gyengéden enyémek ellen nyomta. Kihúzódott belőlem, és mellém feküdt. Magához húzott, én pedig átöleltem, így mindketten a hátunkon feküdtünk, csendben anélkül, hogy bármit is mondtunk volna. Eric néha egy-két csókot nyomott arcomra, én pedig szórakozottan túrtam hajába.

Hosszú-hosszú percekig csak ott feküdtünk, és élveztük a ránk boruló csendet, majd egyszer csak Eric megszólalt.

- Köszönöm - suttogta.

Meglepődve emeltem fel fejemet karjáról, nagyokat pislogtam rá.

Mit köszön? Nekem kellene itt köszönni bármit is, de még nem tértem magamhoz...

- Micsodát?

- Azt, hogy szeretsz - vont vállat, mintha ez olyan magától értetődő lenne.

Boldogan elmosolyodtam. 

- Megtiszteltetés téged szeretni, Khaled - súgtam ajkaira, aztán kis csókot nyomtam szájára. - Ezt sosem fogom elfelejteni, Eric.

- Hát reméltem is - nevetett fel, követtem.

Újabb csend következett. Fejemet mellkasára hajtottam, ő hátamat simogatta. Elmosolyodtam. A gondolatra, hogy többé már nem voltam érintetlen, szűz huszonhárom éves csajszi, és a tényre, hogy pont a fülem alatt verdesett Eric szíve, szokatlanul gyorsan, egyébként.

- Mit szólnál egy zuhanyhoz? - vetette fel az ötletet egy idő után, felnéztem arcára. Beleegyezve bólintottam, majd a pokrócot megragadva keltem fel az ágyról. - Minek az? Mindent láttam már, amit kellett.

Vállat vontam.

- Ez más - érveltem gyengén, és próbáltam nem a kicsi Ericre vezetni pillantásomat, aki egyébként nem is volt olyan "kicsi", és takarásban sem volt. 

Eric mosolyogva megrázta a fejét, majd ujjainkat összekulcsolva kezdett a fürdőszoba felé húzni, és közben leszedte rólam a lepedőt, mely a padlóra hullt. 

Jóformán maga után kellett húznia, amikor én kicsit lemaradva még visszanéztem az ágyra, szeretkezésünk helyszínére, ahol elveszítettem a szüzességemet... és ugyan olyan volt, mint azelőtt, de mégsem. Pedig csak egy ágy volt. És ez is csak egy szex. De mégsem, mert az első volt, és csodálatos, és... és én is változtam, vele párhuzamosan.